A közösségi médián folytatott kommunikációra az idősebb korosztály nagy része negatívumként, a személyes kapcsolatok halálaként tekint. De mi van akkor, ha egy ötvenes nő számára pont ez az egyetlen út a boldogsághoz?
Claire-rel először egy pszichiátriai intézetben találkozunk, ahol az előző terapeutája távozása után annak kollégájával kell beszélgetnie. Az új pszichológussal (Nicole Garcia) együtt ismerjük meg a nő történetét, aki először csak kémkedni akar a Ludo (Guillaume Gouix) nevű alkalmi szexpartnere után az interneten, de végül halálosan beleszeret egy másik férfiba. Az elvált, kétgyermekes nő hamis profilt hoz létre egy fiatal lány képével, és elkezd chatelni Ludo lakótársával, Alexszel (François Civil), hogy kiderítsen valamit az őt ignoráló férfiról. Azonban a hazugságra épülő ismerkedésük olyannyira jól sikerül, hogy Claire beleszeret Alexbe, Alex pedig beleszeret a Claire által létrehozott nem létező személybe – a játszma pedig akkor válik igazán veszélyessé, amikor időszerűvé válik a személyes találkozó.
Camille Laurens regényét Safy Nebbou (Sötét szándék) adaptálta a nagyvászonra, aki együtt írta a forgatókönyvet Julie Peyrrel (Ismael szellemei), a főszerepre pedig sikerült megnyernie az egyik legnagyobb francia filmcsillagot, Juliette Binoche-t. A színésznő vérbeli profizmussal hozza Claire megosztó figuráját, aki lényegében egy antihős, mégis nehéz rá bűnösként tekinteni. Nem a kegyetlenség vagy a bosszú vezényli az átverésben, hanem a magánytól és az öregedéstől való félelem. Binoche tíz éveket fiatalodik vagy öregedik a filmben Claire aktuális lelkiállapotától függően, és úgy is könnyedén leköti a nézők figyelmét, hogy az idő nagy részében csak őt látjuk Gilles Porte selymes hatású kameralencséin keresztül, ahogy a számítógépen pötyög vagy éppen telefonál.
A közösségi média életünkre gyakorolt hatásával, az online megjelenéssel, illetve az internetes anonimitással való visszaéléssel egyre több film foglalkozik az utóbbi években, de míg mondjuk a Keresés, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) , az Eighth Grade vagy a FOMO – Megosztod, és uralkodsz a fiatal generáción keresztül vizsgálják a jelenséget, a Szerelemre kattintva különlegessége, hogy az öregedés vonatkozásában beszél róla. Claire ötvenes nőként gyakorlatilag láthatatlannak érzi magát a társadalom szemében, amire rásegítenek a férfiakkal kapcsolatos rossz tapasztalatai is (a férje egy fiatal nőért hagyta el, az alkalmi partnere rendszeresen levegőnek nézi). Elveszti a hitét abban, hogy a maga valójában is kívánatos lehet egy férfi számára, ezért sajátos módon éli újra a fiatalságát. Morálisan helytelen, amit tesz? Persze. El tudjuk érte ítélni? Nem igazán.
Nebbou filmje egy érdekes műfaji koktél, ami visszafogott drámaként kezdődik, de a harmadik felvonásban elkezd játszani a narratívával és a hangulattal. Thrilleres csavarokkal és melodrámai pátosszal fokozza az intenzitást, ami vérmérséklettől függően vagy még jobban bevonja, vagy éppen elidegeníti a nézőt. A vizuális stílus, a dialógusok természetessége és a színészi játék viszont mindvégig konzekvensek maradnak, így a váltások sem érződnek úgy, mintha egy másik filmbe csöppentünk volna. Bár alapvetően meglehetősen lehangoló egy magánytól szenvedő nő kétségbeesett hazugságait látni, a Szerelemre kattintva finom humorral viszonyul a témához: különösen viccesek például azok a jelenetek, amikor az egyetemen irodalmat tanító Claire kénytelen újra és újra átírni az üzeneteit, hogy eléggé lebutítsa a nyelvezetet Alex számára.
A Szerelemre kattintva üdítően ambivalens film, ami nem arról szól, hogy a főhős időközben rádöbben, nem kell másnak kiadnia magát ahhoz, hogy szeressék (a film még ki is figurázza ezt a megoldást). Claire fontos utat jár be, de a tapasztalataiból nem feltétlenül a legjobb következtetéseket vonja le, és nem lesz belőle erős, független nő, aki először megtanulja magát szeretni, hogy utána mások is szerethessék. Már-már tabudöntőnek számít, hogy Claire modern, művelt nőként nyíltan vállalja, hogy nem tudja elfogadni az öregedését és szüksége van egy gondoskodó férfire az életében. A film egyébként nem menti fel és nem is ítéli el a hazugsághálóba keveredő hősét, aki ráadásul egy eléggé megbízhatatlan narrátor, így abban sem lehetünk biztosak, hogy minden úgy történt, ahogy elénk tárta.
Esetleges hiányérzetet okozhat, hogy bár egy trendi témát közelít meg érdekes nézőpontból, a film nem igazán ás a probléma mélyére. Claire például elmondja, hogy számára a közösségi média olyan, mint egy tutaj, amin hajótöröttként lebeg, emellett úgy gondolja, hogy a tökéletes szerelem csak illúzióként létezik, de ezek a hangzatos állítások sosem kerülnek kifejtésre. Azonban Binoche karizmája és az állandóan új fordulatokkal szolgáló forgatókönyv miatt leginkább csak a film megnézése után juthat eszünkre, hogy igazából nem tudtunk meg semmi újat vagy elgondolkodtatót a virtuális tér és az ember kapcsolatáról.
