A sötét időszak letörte a fiatal tehetség szárnyait, bár annak ellenére, hogy produkciós cége, a Jang Go Star teljesen csődbe ment, ő mégis elégedett volt a szakmai eredménnyel, ambíciója pedig nőttön-nőtt. Ahogy karriere kezdetén szerencséje volt, úgy most is került egy kitűnő ajánlat, melyet lehetetlen volt visszautasítani. A Nordisk Filmnél dolgozó Kenneth Plummer felajánlotta, hogy készítsen folytatást a Pusherhez, és ha az sikeres lesz, akkor egyből készíthet neki egy harmadik részt is. Ez ám a nagylelkűség! Amint azt már a portré első részéből megtudhattuk, a Pusher-trilógia több mint sikeres lett, ezáltal pedig szülőatyja karrierjét is megmentette.
Brit tapasztalatcsere
A rámenős Refn karrierjének következő szakaszában teljességgel szakít a dán filmgyártással. Véleménye szerint Dánia leginkább a családos életnek kedvez a legjobban, mivel jók az iskolák és kellemes az időjárás, de ha filmgyártásról és pénzről van szó, akkor mozdulni kell valamerre. A csődöt követő kényszeres pénzszerzés első állomását a BBC jelentette, ahol felkérték, hogy szárnya alá vegye a Miss Marple-sorozat egyik részének rendezését (Marple: Nemesis, 2007), amely egyben a sorozatban megjelent utolsó kötet megfilmesítése is volt, közben pedig egy dán televíziós sorozatba is bedolgozott forgatókönyvíróként és producerként (De udvalgte / The Chosen 7). Refn a Bronson (2008) munkálatait is csak azért vállalta be eredetileg, hogy az anyagi bevételekből majd kivásárolhassa a már betervezett következő projektje (Valhalla – A vikingek felemelkedése / Valhalla Rising, 2009) egyik producerét, hogy önállóan dolgozhasson a filmen.
Végül viszont a Bronson sokkal fontosabbá és értékesebbé nőtte ki magát, mint azt bárki is képzelte volna. A téma kezelése különös figyelmet igényelt, ugyanis az életrajzi film főhőse a britek egyik leghírhedtebb bűnözője, Charles Bronson (egykori Michael Gordon Peterson) volt. A felkéréssel együtt Tom Hardyt is „adták” a projekttel, mivel őt szánták Bronson szerepére, bár Refn sokáig azon gondolkodott, hogy lecserélje valaki másra. A valódi Bronson világéletében híres akart lenni (csakúgy, mint Refn), ezt pedig úgy sikerült elérnie, hogy kivívta a „legerőszakosabb brit elítélt” címet. Bőven volt ideje célját elérnie, ugyanis majdnem teljes életét börtönben töltötte, gyakorlatilag bűnözni sem nagyon maradt lehetősége a rácsokon kívül – így azokon belül kellett kiviselnie magát, ebben viszont profi volt.
Az eddigi, jól megszokott dokumentarista stílust ezúttal felváltotta a hiperrealista esztétika és a képek gondos szerkesztettsége, meglepően eklektikus összhatást eredményezve. Szürreális és borzasztóan erőszakos, ugyanakkor kellemesen humoros alkotás, melyben a színek ezúttal is drámaiak, a zenei aláfestés is kirívó (Verditől a Pet Shop Boysig mindent felvonultat), a film legerősebb pontja mégis Tom Hardy, aki önmagából kivetkőzve olyannyira tökéletesen alakítja az őrült börtönművészt, hogy már nem is vagyunk kíváncsiak az eredeti Bronsonra, nehogy csalódást okozzon. Refn Bronsonja legalább olyan bőr alá mászó figura, mint Kubrick kicsi Alexe. Charles Bronsonnak amúgy nem engedték, hogy megnézze a filmet, de azt mondta, hogy ha az édesanyjának tetszett, akkor bizonyára neki is tetszene. Az édesanyja pedig imádta a filmet.
A dán rendező amúgy még ebben a műben is képes volt felfedeznie saját életútját. Elmondása szerint, minél többet dolgozott rajta, annál inkább saját karrierjének életrajzává vált az egész, a Bronsonon keresztül láthatta, hogy honnan indult, és hová érkezett – így újabb fejezetet sikerült lezárnia vele.
A Skóciában forgatott Valhalla Rising mérföldkőnek számított Refn életében, a közönséget viszont ismét alaposan megosztotta – főleg a dánokat. A film ötlete egy Delaware melletti rejtélyes rúnahalom felfedezéséből indult ki, mely sok spekulációt vont maga után, hogy vajon hogyan kerülhetett olyan mélyen be a szárazföldre. Bár szereplői vikingek, Refn mégis nyíltan vállalja, hogy egyáltalán nem érdekelt a viking kultúrában, ő csak a maga párbeszéd nélküli „acid trip”-jét akarta vászonra vinni (ehhez a forgatás során asszisztált az Einstürzende Neubauten zenéje is). A 9. században játszódó film főhőse egy egyszemű és néma, mégis isteni erőkkel megáldott viking harcos (Mads Mikkelsen), aki egy csapatnyi, Jeruzsálem után kutató keresztény vikinget egyenesen az Újvilág metaforikus poklába vezet, egy hallucinogén, véres mítoszon keresztül. A film során Egyszemű többszörös átalakuláson megy keresztül, ugyanis az eredetileg rabigában kínlódó, apokaliptikus víziókkal kísértett állatból előbb szabad ember, majd istenség lesz. A csodálatos skót helyszínek lehetőségeit nagyszerűen kihasználták, az utazás intenzív és atmoszferikus háttere több mint autentikusra sikeredett. Bár nem könnyen emészthető darab, még ha valakinek nehezére is esik megnézni, Mads Mikkelsen miatt mindenképp megéri, mert őrült nagy mennyiségű energiát fektetett néma szerepébe. Refn de Nirója már négyszer dolgozott a rendező keze alatt, a tervek szerint pedig ez a szám még gyarapodni fog – hacsak Ryan Gosling végleg ki nem ütötte a nyeregből. Az a Ryan Gosling, aki csendes őrültségével ugyancsak elvakította a világot Refn első hollywoodi kiruccanásának eredményében, a Drive-ban (Drive – Gázt!, 2011).
Időközben Paul Schrader is felbukkant egy forgatókönyvvel (The Dying Of Light), melyet Refnnel szeretett volna megrendeztetni, ráadásul Harrison Ford lett volna a főszereplő. Eredetileg ez lett volna az első fényűző produkció, melyet levezényel, Harrison Ford „hollywoodiaskodása” miatt viszont úgy döntött, hogy mégsem szeretne részt venni a projektben. Ford karakterének ugyanis meg kellett volna halnia (igazából ez izgatta fel Refnt is először, hogy megadatik neki, hogy megölje Harrison Fordot!), közben viszont Ford úgy döntött, mégsem akarja, hogy karaktere meghaljon. Nem sokkal ezután Channing Tatum, aki Ford partnere lett volna a filmben, azt akarta, hogy Refn rendezze a Magic Mike-ot, melyet végül Steven Soderbergh rendezett – ám ez sem történt meg. Szerencsére.
Padlógázzal Hollywoodba
A rendezőt eredetileg maga Gosling kereste fel a film ötletével, és annak ellenére, hogy Refn-nek soha nem állt szándékában Hollywoodban dolgozni, szakmai fejlődése érdekében mégis elfogadta az ajánlatot – azzal a feltétellel, hogy a forgatókönyvet és a rendezést is a saját nézetei szerint alakíthatja. Ez volt az első alkalom, hogy a rendező egy regényadaptációt vett a szárnyai alá, aminek ráadásul még a forgatókönyvét sem ő írta (James Sallis: Drive, 2005; forgatókönyv: Hossein Amini). Bár Hollywood nem arról híres, hogy a szerzői igényekhez megfelelően idomítja szabályait, ez alkalommal úgy tűnik, hogy a rendszer mégis engedékeny volt. Ennek köszönhetően ma már Refn nemcsak egy Cannes-i Arany Pálmával gazdagabb, hanem a világ egyik legkeresettebb rendezőinek körébe is befészkelte magát. Ennek eredményeképp kissé megint felvágták a nyelvét, ugyanis egy Cannes-i interjú során még Lars von Triernek is beolvasott (a nácis sajtótájékoztatóján tett egyik beszólása kapcsán), mondván, hogy „már kezd vénülni, ezért humora is egyre idegesítőbb”, valamint „ő csak egy parasztfiú, aki belecsöppent a dolgok közepébe”.
A Drive főhőse egy névtelen sofőr, aki napközben kaszkadőrként keresi kenyerét, ezzel eleget téve a társadalom elvárásainak, éjjel pedig az alvilág sofőre, hogy saját, perverz adrenalinigényeit kielégítse. Profi sofőr, aki betéve ismeri Los Angeles minden utcáját, és gond nélkül meglóg a rendőrök elől. Akció tehát kerül bőven, a filmet viszont mégsem a sztori, hanem a karakterek és az általuk megformált világ atmoszférája teszi különlegessé. A Valhalla Risinghoz hasonlóan itt is csak akkor szólal meg valaki, ha nagyon muszáj, inkább a zene beszél mindenki helyett, ugyanakkor a Pusher is felidéződik bennünk, hiszen a főhős legalább olyan nyomorult és kilátástalan helyzetben van, mint a koppenhágai csőcselék. Refn művészetének értelmezési mezejében az erőszak nem kimondottan fizikai erőszak, lehet érzelmi erőszak is, ami nem feltétlenül destruktív.
Mivel a rendezőt egyáltalán nem érdeklik az autók és a vezetés (jogosítványa sincs, nyolcszor vágták el a sofőrvizsgán), és Los Angeles is teljesen idegen környezet volt számára, ezért Goslingra bízta magát, aki megígérte, hogy majd megvédi eredeti elképzeléseit. Közösen találtak ki mindent, együtt kerestek helyszíneket, és együtt építették fel az ebbe a világba tökéletesen passzoló Sofőr karakterét is, Gosling pedig a filmben szereplő autóját is maga rakta össze. Az előkészítés folyamatában Refn, Gosling és Mulligan közös házba költöztek (figyelem, a Bronson Avenue-n!), ahová ráadásul Refn szülei, felesége és gyerekei is betársultak, így az alkotás egész- és mindennapos, kaotikus életstílussá vált.
Mivel Hollywood során kellőképp ráérzett a pénz szagára, a 2012-es Velencei Filmfesztiválra egy Gucci-reklámmal készült Blake Lively szereplésével (Gucci Première), mely a legpompásabb hollywoodi fényűzést idézi meg, nem feltétlenül a legjobban passzoló electro house hangzásokkal (M83: Midnight City, Eric Prydz Private Remix).
Refnt és Goslingot legközelebb az Only God Forgives című western-thrillerben láthatjuk kibontakozni, melynek forgatását nemrég fejezték be Bangkokban, a következő projekt pedig ismét hollywoodi kötődésű lesz – így bármennyire is ellenezte a beszippantást, úgy tűnik, hogy lassan mégis megtörténik. Ezúttal a 70-es évek egyik legnagyobb sci-fi opuszát (Logan’s Run / Logan futása, 1976) fogja majd remake-elni, melyhez gyerekkora óta szenvedélyes kötődés fűzi. Bár a feldolgozás gondolata nem túlzottan pozitív, Refn mégis meg van győződve arról, hogy az ő verziója képes lesz majd valami újat adni. Ha pedig mégsem, akkor még úgyis számtalan ötletet rejt farzsebében, legfeljebb majd kihúz valami másikat. Talán a Wonder Womant Christina Hendricks főszereplésével vagy a Button Man képregénysorozat adaptációját, vagy valami mást… hiszen a Fear X óta megtanulta, hogy az ő sikereitől függetlenül az élet úgyis megy tovább. Legrosszabb esetben majd újabb dokumentumfilmet forgatnak a Winding Refn család hányattatott sorsáról, melyben ismét elmorzsolnak néhány könnycseppet…
