Az Andrej Tarkovszkij tempójában dolgozó mester nyolc év után jelentkezett új filmmel és a Gyújtogatók ugyanolyan kiválóan sikerült, mint a dél-koreai író-rendező korábbi munkái. Spoilerveszély: a filmben egyetlen fészer, pajta vagy üvegház sem ég le.
Bevallom, hogy köztem és a mágikus realizmus mint irodalmi alműfaj közti szakadékot Murakami Haruki eddig csak mélyíteni tudta, ezért számomra Lee Chang-dong legújabb alkotása duplán felkavaró volt. Az alapanyagul szolgáló novellát követve a film is gyorsan indítja a történetet: a futárként dolgozó Dzsongszu (Ah-In Yoo) véletlenül összefut gyermekkori ismerősével, Haemivel (Jong-seo Jeon), aki hozzá hasonlóan nem tudott gyökeret ereszteni a szöuli társadalomban. A lány némi nosztalgiázás után megkéri Dzsongszut, hogy távollétében vigyázzon macskájára, ő maga ugyanis hosszabb időre Afrikába készül. A cica azonban nem hajlandó előbújni idegenek előtt, úgyhogy a fiú egy látszólag üres lakást jár etetni. Dzsongszunak közben az apja bajos ügyeivel is foglalkoznia kell, így amikor Haemi egy másik srác (Steven Yeun) társaságában érkezik meg Afrikából, még jobban összezavarodik. A gazdag, jóképű és rejtélyes Ben ráadásul szinte tökéletes ellentéte az érzelmei által irányított főhősünknek, és jóformán csak annyit tudni róla, hogy nem szokott sírni és szereti a metaforákat. Ez a polaritás egyre világosabbá válik, ahogy mind jobban elmerülünk a történetben: az íróaspiráns Dzsongszu alkalmi fizikai melókkal tud a felszínen maradni, miközben a végtelenül laza Ben még a munkát is játéknak fogja fel.
A három fiatal ennek ellenére gyakran találkozik, majd Ben egy alkalommal bevallja főhősünknek, hogy olykor pajtákat gyújt fel szórakozás gyanánt. Dzsongszut egyszerre vonzza és taszítja a választott rivális „hobbija”, ami kísérteties módon rímel arra az éjszakára, amelyen apja felgyújtotta anyja minden holmiját. Ben azt is bevallja, hogy nemsokára újból fel fog égetni egy pajtát, ráadásul Dzsongszuék házának közelében. A vallomás érthetően felkavarja a fiút, aki innentől kezdve szinte megszállottan ellenőrzi a környékbeli elhagyott pajták és üvegházak állapotát. Dzsongszun az sem segít, hogy időközben Haeminek is nyoma veszik, amelynek hátterében a fiú Bent kezdi el sejteni. És mivel mindent Dzsongszu szemszögéből látunk, Ben egyre antipatikusabbá és gyanúsabbá válik, mígnem a néző is el kezd gondolkodni azon, hogy a gazdag srác valóban pszichopata-e vagy egyszerűen csak egy unatkozó seggfej.
A valódi dilemma azonban mégsem ez, a Gyújtogatók ugyanis nem krimi – vagy legalábbis nagyjából annyira az, mint a Zsebtolvaj (Pickpocket). Lee Chang-dong elképesztő fegyelemmel vezényli a film dramaturgiáját, ami olyan egyenletesen halad, hogy észre sem vesszük, ahogy egyik műfajból a másikba csúszunk. A történet ritmusa egyetlen ütemet sem téveszt, amikor szerelmi drámából pszichológiai thrillerbe, majd akciófilmbe ugrunk át a karakterekkel együtt. Chang-dong számára látszólag ugyanolyan otthonos terület egy szerelmi háromszög dinamikája, mint egy autós üldözés.
Jóllehet Dzsongszu a film központi alakja és rajta keresztül bontakozik ki a cselekmény, Haemi bizonyos szempontból még nála is fontosabb szerepet tölt be. Rajta látjuk ugyanis tükröződni a Dzsongszut érintő egyik legsúlyosabb problémát. Azon túl, hogy a fiú szerelmes is belé, Haemi az, aki miatt a Dzsongszu kételkedni kezd a valóság objektivitásában. Első találkozásuk során a lány elmeséli, hogy mostanában pantomimezni tanul, amit rögtön be is mutat egy láthatatlan mandarin elfogyasztásával. A fiú ezután hetekig etet egy gondolkodás nélkül valódinak elfogadott macskát, akivel azonban soha nem találkozik. Később Haemi azt is elmeséli, hogy gyerekkorában Dzsongszu mentette ki, miután belezuhant a házuk melletti kútba – a sztori valódiságát azonban sem a lány családja, sem a telek mostani tulaja nem tudja megerősíteni.
A végtelenül magányosnak és elveszettnek látszó Haemi jelenléte ráadásul nem csak akkor súlyos, amikor képernyőn van, de Dzsongszun keresztül folyamatosan érezzük a hiányának gravitációját is. A lány a film egyik kulcsjelenetében úgy definiálja a pantomim lényegét, hogy az embernek meg kell feledkeznie arról, hogy van mandarin, de ezzel együtt arról is, hogy nincs: csak így érhető el, hogy az illúzió tökéletes legyen. Ez köszön vissza később Ben hobbijában is, Dzsongszu ugyanis nem talál a környékükön leégett pajtát, miközben a gangnami ficsúr minden kétséget kizáróan állítja, hogy leégetett egyet. A történet során többször felteszik Dzsongszunak azt a kérdést is, hogy milyen történeteket akar írni, amire egyelőre ő is csak annyit tud mondani, hogy fikciót. Ez azonban éppen elég ahhoz, hogy további réteget adjon a Murakami Haruki és Lee Chang-dong által felvetett kérdésnek. Volt-e macskája Haeminek? Vajon a gyújtogatás csak metafora? Kik egyáltalán a valódi gyújtogatók?
Lee Chang-dong egyrészt ezzel reflektál a film műfaji sokszínűségére (vagy éppen meghatározhatatlanságára), ugyanakkor a főhős a valósághoz való viszonyának elbizonytalanodását is tovább árnyalja. Dzsongszu egy idő után már nem képes különbséget tenni a tények és a megérzései között, így a műfaji váltakozásokkal párhuzamosan a nézőtől is egyre jobban eltávolodik, mígnem egy ponton túl már úgy érezzük, hogy ő maga a mániákus sztalker. Mindezek mellett Mowg (azaz Lee Sung-hyun) egyszer kísérteties, máskor őrülten dinamikus, de minden esetben gyönyörű zenéje csak hab a tortán.
A Gyújtogatók intelligens, aprólékos és a végletekig összetett alkotás, azonban nézőként mégsem kell kutatnunk a részleteket, nyomozni vagy kérdésekre válaszolni a főhős helyett. Lee Chang-dong filmje emellett őszintén és érzékenyen ábrázolja a karakterek közti kapcsolatokat és azok folyamatos alakulását is, ráadásul a színészek közti kémia nagyon nehezen működhetne ennél jobban. A dél-koreai direktor legújabb mozija, ha nem is tökéletes, de baromi különleges és manapság ritka filmélmény.
