A szépirodalmi ihletéssel kacérkodó hollywoodi produkciók szép kiállítás és sztárok nélkül még a videó-forgalmazást sem érnék meg, nemhogy az Oscar-jelölést. Ezen igényes közönségfilmek a történet jelentésrétegeit a közérthetőség kedvéért az adaptáció egyes lépcsőiként, térben és időben látványosan elkülönítve vezetik fel, hogy az esetleges átfedések és kapcsolatok minél hangsúlyosabbak legyenek. Az órák mintapéldánya ennek a népkonyhai fogásnak, a Billy Elliot rendezője pedig nem két marokra fogja, hanem finoman veszi kezébe a fakanalat, akár egy tollat.

A Michael Cunningham azonos című, Pulitzer-díjas regénye alapján készült film a könyv alapötletéhez nem tesz hozzá sokat. Ahhoz hasonlóan három különböző korban élő nőről szól, kiknek sorsát Virginia Woolf regénye, a Mrs. Dalloway köti össze: egyikük írja, a másik olvassa, a harmadik pedig megéli a könyv lapjait. Stephen Daldry rendező nem lapozta agyon sem az eredeti Woolf-könyvet, sem Cunningham munkáját, csupán ledirigálta a kényes óvatossággal felfűzött jeleneteket, bízva színésznő dívái tehetségében és a sminkesek munkájának tartósságában. Sok félnivalója nem volt, hiszen a díszletek és kellékek az érzékeny, de ötletekben nem sziporkázó fényképezéssel karöltve félsikert jelentenek, a három különböző kor hiteles megjelenítésének terhe pedig nagyrészt az adott színésznő vállán nyugszik. Az 1925-ben, 1951-ben és 2001-ben játszódó jelenetek önmagukban filmes helyzetgyakorlatoknak tekinthetők, koronkénti csokorba fogva tökéletlen kisfilmeknek, melyeknek elsődleges legitimitást a kulcscsontjuktól a fejük búbjáig ismert és szeretett színésznők arca ad. A szokványos filmes elbeszéléshez képest akár merésznek is mondhatnánk Daldry vállalkozását a hármas történet bemutatására, a biztos pillérek azonban megkönnyítik a rendező dolgát, és a köztük fennálló képzelt kohézió egy kis nézői jóindulattal egységgé avatja a filmet.

A történet kiinduló szálát és egyben keretét Virginia Woolf családi és orvosi felügyelet alatt töltött richmondi napjai adják, amikor belekezdett Mrs. Dalloway című regényének írásába. Az írónőt James Joyce műve, a Ulysses ihlette, amely egy dublini hirdetési ügynök egy napjáról szól. Válaszul Woolf könyve – melynek munkacíme Az órák volt – egy felső-középosztálybeli angol nő egy napját meséli el, aki éppen partit készül adni. Mrs. Dalloway kifelé rendkívüli magabiztosságot mutat, belül azonban kétségek gyötrik, nem találja önmagát. A 41 éves Woolf már túlságosan zaklatott ahhoz, hogy a magabiztosság látszatát keltse, Londonba vágyik, de tudja, hogy a város megölné őt. Szemében egy-egy ötlet megszületésekor felcsillan a szereplők sorsának irányítása felett érzett öröm, regénye fejében külön életre kel, ő pedig a világból érkező apró impulzusok alapján, szinte véletlenszerűen irányítja hősei sorsát. Nicole Kidman nem különösen érzékeny alakításairól volt ismert – egészen a Tágra zárt szemek, a Moulin Rouge, az On-lány és a Más világ elkészültéig, amikor bebizonyosodott, hogy az egykori BMX-bandita válása után végre színésznővé érett. Woolf szerepében mutatós orr-protézisével sem önmagára, sem az írónőre nem hasonlít, a húszas években játszódó jeleneteket mégis az ő játéka teszi igazán hitelessé: nikotintól sárga ujjaival idegesen szippant sodort cigarettájából, miközben szemgolyója sejtelmesen jár fel-alá, amikor a szakácsnőt cukrozott gyömbérért Londonba küldi. „Kis dolgokban a legnagyobb” – mondja a klasszikus reklám, és igaz ez nemcsak Kidman alakítására, de a film egészére is, hiszen a történet nagy dolgokról szól ugyan – sors, akarat, siker, bukás, önvizsgálat –, Daldry jobb híján mégis az apró gesztusok és finom párhuzamok játékát játssza, miként tette ezt első filmje, a Billy Elliot esetében is. A rendező ijesztően szűk játékteret hagy színésznőinek, akik ebbe természetesen nem nyugszanaknak bele, és hozzák a tőlük elvárható minimumot – ami Az órák hangszerelésében persze parádésnak hat.

Laura Brown egy unalmas amerikai kertvárosban él, a háziasszonyi munkák terén alkalmatlannak bizonyul, férje iránt a semminél is kevesebbet érez, kisfiához pedig gyengéd szálak fűzik, melyek érzelmeknek nem feltétlenül nevezhetők. Laura Brown a Mrs. Dallowayt olvassa, 1951-et írunk. A történet második szála a fogyasztói tömegtársadalmak kritikáját adja, ahol Woolf könyvének önismereti problémái hatványozottan jelennek meg: boldogtalan háziasszony Mrs. Dalloway hatására öngyilkosságot kísérel meg. Laura napja az egyetlen a három történet közül, amely önmagában is megüti az „eleje–közepe–vége” mércét – csak az a kár, hogy átlóg a harmadik szálba. Julianne Moore a tőle megszokott erőteljes alakítást nyújtja Laura szerepében, sorházba zárt háziasszony-figurája ijesztő kontrasztot mutat a környék álomszerűen könnyed építészetével. A történet leszbikus szála itt mutatkozik meg – történelmi sorrendben – először a film során, amikor a házaséletben fuldokló Laura váratlanul és gyanútlanul – kisfia szeme láttára! – megcsókolja boldogtalan barátnőjét. A női érvényesülés és a „coming out” évtizedenként változó gyakorlata ezzel az apró epizóddal a film egyik leghangsúlyosabb momentumává válik: hiába a nagy szavak regényben és életben, a találkozó női ajkak mégis többet mondanak.

Clarissa napjaink Mrs Dalloway-je, leszbikus kiadói szerkesztő, aki AIDS-ben szenvedő egykori szerelmének, a díjnyertes írónak szervez baráti ünnepséget. Mélyebb Woody Allen-filmekben hallani hasonló magas értelmiségi vitákat a párkapcsolatok, az önismeret és a lélek dolgairól, mint amilyeneket a történet harmadik szála kínál. A Hannah és nővéreiben már megismerhettük a sikeres színésznőt, aki csak adni képes, de viszonzást nem vár. Mia Farrow pár évvel később, a Férjek és feleségekben passzív-agresszív nőt alakít, aki a New York-i haladó értelmiség körében szintén gyakori jelenség lehet. Meryl Streep játéka Clarissaként a színésznő régebbi, a tegnap Hollywoodjából ismert szerepeit idézi, Mrs. Dalloway figurájának mai olvasata azonban a két-korszakos előkészítéshez mérve igencsak soványra sikeredett. Woody Allen paródiái modorosság nélkül, jóval hitelesebben szólnak napjaink Clarissáiról és Mrs. Dalloway-iről, mint Az órák megkoronázásának szánt cselekményszál, ezért Woolf életre keltett regényhősei némi csalódást jelentenek. A történet lekerekítésének természetes igénye dicséretet érdemel ugyan, de a három történet összekapcsolása inkább emlékeztet a lélekvándorlásra, mint az irodalom határokat nem ismerő erejére.

Úgy tűnik, Hollywood kezd szerelembe esni a Halott Fehér Nőkkel, akiket nem elsősorban könyveikért, de halálos betegségükért érdemes csodálni – példa erre Kate Winslet Iris Murdoch szerepében. A néző kedvenc sztárján keresztül szívesen azonosul egy nehéz sorsú halott hírességgel (pláne háromszor!), borzong százhúsz percen keresztül, majd feltámadt senkiként áll fel székéből, és sóhajt: „Szegény Virginia – kövekkel a zsebében!”