Mennyit várnál a szerelemre? Ezzel a szlogennel reklámozzák a Szerelem a kolera idején című filmet, mely Gabriel Garcia Marquez regénye alapján készült. A regényre talán illene is ez a reklámszöveg, ráadásul felkeltené azon potenciális olvasók figyelmét is, akik nem ismerik az író nevét és ki vannak éhezve egy szép szerelmes történetre.
Ez utóbbi kategória lehetne akár a film célközönsége is, ám ebben a moziban sajnos túl keveset látok szerelemből, időből, nehézségekből.
A történet nagyon soványka: két fiatal egymásba szeret, a szegény telegráfus fiú és a gazdag kereskedő lánya titokban leveleznek és házassági fogadalmat is tesznek egymásnak, de a kegyetlen apa gazdag udvarlónak szánja lánya kezét, ráadásul hosszú időre elköltöznek. Mire a nővé ért lány visszatér a városba, már nem vonzódik régi szerelméhez és férjhez megy máshoz, akit apja szemelt ki neki, és akivel később nagyjából boldog házasságban él sokáig. A fiú azonban örök szerelmet fogad és kivár 51 évet, míg újból lehetősége adódik megkérni Fermina Daza kezét.
Fél század is túl kevés bő két óra kitöltésére, kevés a lényeges fordulópont. Ettől függetlenül érdekes és szép a történet – ahogy leírták. Mert az irodalmi műben az olvasó nyomon követheti, hogy alakul a két szereplő (érzelmi) élete az egymás hiányában telt évek alatt. A női főszereplő szempontjából mindez nem olyan lényeges, mert úgy tűnik, teljesen függetleníti magát régi érzelmeitől, ám a férfi várakozással és – nem mellékesen sokszáz szerető váltogatásával tölti el ezt az időt.
Mutatnivaló lenne, a filmben mégsem tudnak abból sokat megmutatni, ami a három főszereplővel, Florentino Arizával (Javier Bardem), Fermina Dazával (Giovanna Mezzogiorno), valamint az ő férjével, Juvenal Urbino doktorral (Benjamin Bratt) történik.
Pedig ez az 50 év az, amivel jó lenne még foglalkozni, ugyanis a film első harmada olyan sablonosan van megalkotva, hogy említésre alig érdemes (példának okáért turista-reklámfelvételek kötik össze, portugál és afrikai zene hallható felváltva, gyengén teljesítenek a színészek) és tulajdonképpen ez a hosszú időszak vethetne véget a szerelemnek. No és szereplők szempontjából is érdekesebb, mert a fiatal Florentinót (Unax Ugalde) felváltja az érett Florentino, akit Javier Bardem játszik.
Innentől Mike Newell is kezd valamelyest ráérezni egy-egy jelenetre (vagy a színészek boldogulnak jobban a páros jelenetekben?), ráadásul a casting-igazgatónak köszönhetően Florentino Ariza szeretői mind szépmellű nők, úgyhogy akad néznivaló bőven.
Fermina Daza és Urbino doktor házasságát nagyjából sikerül bemutatni, Mezzogiorno és Bratt kettősei hangulatosra sikerednek, de nincs meg bennük az az egészséges humor és kitartás, ami a regényben közös életüket jellemzi, és a nehezebb pillanatokat bemutató jelenetek szintén hiányoznak. Így kevés lehetőségük marad megmutatkozni. Hiába hangzik el a doktor részéről, hogy egyik egyetemi kurzusán előadta: a feleségek tíz év házasság után hetente háromszor menstruálnak – ha előtte sem a házasság igazán nehéz oldalát nem ismerjük meg, sem a szereplő előadási stílusát nem mutatják meg.
Ilyen szempontból Florentino Ariza szerepköre szerencsésebb, mivel nem kell rendszeresen egy változatlan másik szereplő jelenlétében megnyilvánulnia. Mindig akad új szerető, új kliens, új probléma az életében, várakozását leszámítva semmi nem tartós. Emberi kapcsolatainak epizodikussága csak az egyedül érvényes igaz szerelmét érvényesíti. Kár, hogy az érzelmekre majdhogynem csak szavakból lehet következtetni – meg abból, hogy időközönként elsírja magát. Így aztán ami a szerelméből marad: címszavakból és jelenetekből épített váz.