„Mese, mit egy bolond beszél, teli hangos dagálylyal – ám értelme nincs!”
Egy olyan világban, ahol szinte naponta készül egy-egy Hamlet-, Rómeó és Júlia- vagy Macbeth-adaptáció, alaposan meg kell indokolni, hogy miért éppen ez lesz A Feldolgozás, ami után már senkinek nem kéne kedve támadjon egy újat csinálni. Egy újabb Macbethnek megkerülhetetlennek kell lennie. Nem elég, hogy világhírű színészeket szedtünk össze, nem elég, hogy nagyszerű operatőrünk van, nem elég, hogy cudarjó helyszíneket sikerült lefoglalni, az újraadaptáláshoz kéne egy indok. Nem ürügy: indok. A baj, hogy eme Macbethet nemhogy semmi nem indokolja, de még egy rendes ürügye sincs. Persze, a többi felsorolt elem megvan, zseniális színészektől gyönyörű képekig, csak épp az egésznek semmi értelme nincs. Nem tud érvényes szentenciát megfogalmazni arról, hogy miért kéne én 2015-ben egy újabb Shakespeare-film pixeleit néznem a multiplexben. Nem vonatkozik semmire, saját magán kívül, s azt is unalmasan teszi. Nem mutat túl semmin, nem mond semmi újat.
De a legnagyobb baja, hogy nem film. Persze, nem is színház, mert azért van benne montázs, meg ügyes operatőri munka, meg másfél csatajelenet, meg lassítások, meg némi látvány, de a feldolgozott vizuális élményanyag kb. húsz percig tudja lekötni a figyelmünket. És aztán az egész megáll valahol a film és színház közötti senkiföldjén, toporog, mint egy migráns, aki vissza azért nem menne, mert felégetett minden hidat, de az új hazába sem engedik be, mert nem képes levetkőzni azt a fránya kendőt. És ott áll a zöldhatáron, szájából hihetetlen súllyal gördülnek ki a négyszáz éves, akkori gyönyörűségükben a mai nézők nagyrészének élvezhetetlen sorok, és szét is mállik rögvest mind. Persze, Fassbender még mindig korunk egyik legnagyszerűbb filmes arca, és Cotillard szemei is még mindig kétségbeejtően szépek, de a közkinccsé (vagy inkább közprédává) nemesült királydráma csak egy kinézis nélküli, közeliekben elsustorgott-mormogott, néha totálokkal megszaggatott felolvasóverseny marad, élettelenül és szomorkásan sodródik, mint az egyébként gyönyörűen lencsevégre kapott köd a kietlen skót tájon.
Egyre azért jó ez a Macbeth. Újból rávilágít arra, hogy mekkora munka van a forgatókönyv/szövegkönyv/irodalmi alapanyag és a kész alkotás között. Hogy a (film)rendezés tényleg kreatív munka, és hogy pontosan mennyire kreatív is, vagy mennyire kellene annak lennie. Mert hogy sikerült a drámairodalom egyik legalapvetőbb művéből egy drámai feszültséget szinte teljesen nélkülöző alkotást összetákolni, az nem semmilyen truváj.
Kár lenne itt adaptációelméleti munkákat citálni, mert a kedves olvasót-nézőt úgysem érdekli, hogy mit gondol Bordwell vagy McKee irodalom, film és színház viszonyáról. Még a műveltebbjét sem az mozgatja, hogy rajtakapjon különféle adaptációs trendeket mozgásban, amikor beül egy Shakespeare-mozira. Élményt akarunk mindnyájan, tökmindegy, hogy kinek a művéből készült. De jogos-e elvárni egy archetipikussá ért, agyonismert alapanyag megfilmesítésétől, egy ugyebár spoilerektől rettegő világban, hogy – horribile dictu – szórakoztasson? Hát nanáhogy! Ez a minimum. Na de ha már drámai feszültséget nem tud teremteni, akkor bár hangulata legyen. És van is, nyomja a rendező a testvére által gyártott soundtracket rendesen a borús képekre, még egy-két timelapse is megvillan, de mindez mit ér, ha közben a néző már horkol?
