Richard Ayoade második nagyjátékfilmje a kafkai abszurd nyomasztó kilátástalanságával telepedik a nézőre: A hasonmást meggyőző stilizáció foglalja egységbe, a cselekményszervezés és a fogalmazásmód viszont nem tartogat meglepetéseket.
Több helyen is félrecímkézték a múltban inkább színészként, mintsem rendezőként aktív Ayoade második nagyjátékfilmjét: A hasonmás szinte köszönőviszonyban sincs a komédia műfajával. Alapjául Dosztojevszkij 1846-os, azonos című kisregénye szolgál. A mű egy precíz, ám szürke kishivatalnokról szól, aki egy nap találkozik szakasztott hasonmásával, és ez az élmény teljesen felborítja az életét. A titokzatos idegen ugyanis emberünk tökéletes ellentéte: határozott, sikerorientált és tekintélyt parancsoló egyéniség. Máris kész a konfliktus, ami aztán megnyitja a groteszk és az abszurd zsilipjeit. Az író egyik korai munkája ez, melyen erősen érződik a gogoli ihletettség, és persze a csinovnyik kálváriája olyannyira lehetetlen és nyomasztó, hogy az alapanyag filmre kívánkozik. Nem is Ayoade az első, aki ilyesmivel kísérletezik. Bertolucci például 1968-ban, Partner címmel már készített belőle egy adaptációt, noha – kissé önkényes módon – igen messzire rugaszkodott a forrásműtől. Annak elemeit és szituációit inkább újrahasznosította, hogy kedvelt témájáról, ’68-ról mondjon el egy sajátos történetet. Ayoade lojálisabb maradt az eredetihez, legalábbis annyiban mindenképpen, hogy a protagonista az ő változatában is irodai rabszolgaként keresi nyomorúságos kenyerét.
Sokszor és sokféleképpen elevenedtek már meg a vásznon doppelgänger-karakterre építő történetek. Nem muszáj Bertoluccit említenünk, elég csak az elmúlt egy-két évtizedre visszatekinteni, s máris elegendő példával szembesülünk. A rivális lehet balett-táncos (Fekete hattyú), bűvész (A tökéletes trükk), vagy akár a szomszéd srác (Toto, a hős) is, sőt a film akár központi témává is emelheti megkettőződés jelenségét (Doppelganger), a legtöbb esetben a konfliktus valamiféle pszichológiai vagy fizikális küzdelem formáját ölti. A hasonmás hűen követi ezt a mintázatot, és a kötelező szakmai versengés mellett még egy szerelmi háromszög-szituációt is felkínál, tehát hagyományosan (szinte már közhelyszerűen) fogalmaz, ráadásul a karakterek számára is csupán szűk mozgástér nyílik (Simon az életképtelen aktakukac; hasonmása, James a nyerészkedő lepedőakrobata; Hannah pedig a szociofób „furcsa lány”). A néző hamar kiismeri magát a szereplők és az események között, a cselekmény pedig – jóllehet a végkifejlet már igencsak obskúrus – jobbára kiszámítható. Mindennek több oka is van: egyrészt a kisregény műfaja eleve alkalmasabb lehet egy ilyesfajta, az empirikus valóságtól elemelt, ismétlésekre építő, főként belső konfliktusokra összpontosító történet elbeszélésére. Másrészt A hasonmás legtöbb tematikai és stiláris összetevőjét már jól ismerjük máshonnan. Érthetjük ez alatt a gogoli-kafkai tradíciót, a doppelgängert, a jelentéktelen tucatember típusfiguráját, de az abszurd és a groteszk különböző árnyalatait is. Ez utóbbi stíluseszközök nagyban megszabják az alkotás tónusát, a befogadóra gyakorolt hatásukat is felesleges volna taglalni, mégis, a párbeszédek, a szituációk, a fordulatok kényelmetlenül ismerősek valahonnan.
Említésre méltó viszont a környezet absztrakt stilizációja, mely főként az általános szorongásélmény megteremtésében játszik szerepet. Kisebb bravúr, hogy egyetlen olyan pillanat sincs a játékidő során, amikor természetes fényt látnánk – a nappali jelenetek ugyanis egy különös földalatti irodában vagy a metró utasterében játszódnak, a kevés külső helyszínt (például a betonszarkofágra emlékeztető lakótelep) pedig csak éjszaka mutatja a kamera. A fénykezelés egyébként is remek – egyes, Simon szobájában zajló jelenetek chiaroscuro-világítása pazar, és a munkahely sárgás színvilága is kitűnően illik az összképbe. Utóbbi atmoszférájához a hangkulissza zörejei nagyon sokat hozzátesznek, de a minimalista díszletezés és a steampunkot idéző tárgyi környezet szintén pozitívum – és akkor még nem is említettük alapvető tudáshiányunkat a fikció teréről és idejéről, vagy a különböző épületek labirintusszerű belsőit. Mindezen megoldások szinte kikövetelik a nézőből a szorongást. Andrew Hewitt zenéje pedig sosem tolakodik előtérbe, amikor azonban mégis fontos szerep hárul rá, akkor is visszafogott eleganciával festi alá a képsorokat.
Jesse Eisenberg végre igazán testhezálló szerepet kapott, és habár kétségtelen, hogy eddigi pályája legerősebb alakítását nyújtja, a félszeg Simon egyértelműen jobban sikerült portré, mint a törtető James. Mindenesetre örömteli látni, ahogy az ifjú színész feszegeti a határait – persze még mindig van hová fejlődnie. A női szerepet játszó Mia Wasikowska hozza a kötelezőt, de a főhős főnökeként parádézó Wallace Shawn, vagy a Harrist alakító Noah Taylor lekörözik őt. Egyik színész sem lóg ki a sorból, A hasonmás azonban mindent egybevetve mégis hiányérzetet hagy az emberben. A történet – bár az irracionalitást szerencsére nem oldja fel erőltetett magyarázatokban, és végig következetesen egyensúlyoz az abszurd-groteszk tengelyen – adós marad új ötletekkel és némi friss izgalommal. Valahogy nem tapintható ki egy igazán egyedi, az irodalmi alaptól elszakadó látásmód – leszámítva az érdekes stilizációt. Lehet, hogy az alkotóknak legközelebb nem Dosztojevszkijt kéne adaptálniuk?
