A bolgár Grozeva-Valchanov író-rendező-producerpáros két év után tér vissza a TIFF versenyprogramjába (és a mozikba) a nagyszerű Leckéhez erősen hasonlító, de mégis másmilyen filmmel.

A hasonlóság nem véletlen és nem hiba: Az óra egy bolgár sajtócímekből inspirálódott trilógia második része, amelynek a lényegét az eddig látottak alapján a következőképpen lehetne összefoglalni: a néző igazságérzetét erősen igénybe vevő alkotások a bolgár kisember néhol kafkai, néhol lăzărescus vesszőfutásáról, rendszer elleni szélmalomharcáról. A Lecke egy anyagi csőd szélén álló tanárnőről szól, amint végső elkeseredésében törvényen kívüli eszközökhöz nyúl – Az órában egy egyszerű, visszahúzódó, szinte csak tenyésznyulainak élő vasúti pályamunkás canossa-járását követhetjük végig, a rendezőpáros pedig egyet fordít a casting-keréken: az előző film protagonistája (Margita Gosheva most is nagyszerű) itt az establishmentet képviselő gonosz lesz, a kisembert pedig a Lecke uzsorás rosszfiúja (Stefan Denolyubov nemkülönben jó) alakítja.

Tzanko a napi vasúti rutinját végezve előbb ötvenlévás, majd egy százlévás bankjegyre bukkan. Ezeket még bámulva a zsebébe gyűri, de amikor kicsivel arrébb egy egész kupac pénzt talál, becsületesen szól a hatóságoknak. Kitüntetik, maga a közlekedésügyi miniszter méltatja beszédében, megkapja a maga 15 percnyi dicsőségét a sajtóban is. Csakhogy a ceremónia része az is, hogy ajándékot kap: egy új karórát. A régi, szovjet Slavát (oroszul dicsőség), amit apjától kapott ajándékba, a miniszter PR-osa, Julia (Gosheva) elkéri az ünnepség idejére – majd elfelejti visszaadni. A nyomorközeli körülmények között élő Tzanko csak annyit szeretne, hogy visszakapja a karóráját, de csak a rendszer felelőtlenségébe és pökhendiségébe (vagy ahogy ő maga fogalmaz: „a mentalitás!”) ütközik. Az establishment egyszerűen úgy van kitalálva, hogy ők maguk nem ismerhetik el, hogy tévedtek, sohasem kérnek bocsánatot. (Ennyi spoiler még simán belefér, higgyétek el, ennél sokkal huncutabb a forgatókönyv.)

Talán nem épp annyira pörgős, és nem megy el olyan gyorsan abszurdba Az óra, mint a rendezőpáros előző filmje, de cserébe rétegzettebb, és valamivel hihetőbb karaktereket kapunk: Tzanko sem egy szent, bármennyire is önzetlenül bántja a körülötte látott igazságtalanság, és Julia sem egy emberséget teljesen nélkülöző szörnyeteg, csak egy elkényeztetett, felületes úrhatnám polgár. A kettőjük szembeállítása (a makogó, kommunikálni alig képes melós versus a kormányzati PR-szóvivő, aki kedve szerint manipulálja a híranyagot) pedig a film egyik nagy erőssége. Az óra sem csak egy egyszerű időmérő eszköz: Tzanko is az apjától kapta, és aki kicsit emlékszik azokra az időkre (vagy talán még van élő nagyszülője, akitől meg tudja kérdezni), az tudja, hogy akkoriban az akkori establishment (bocsánat, hogy ismét ezt a szót használom) előszeretettel osztogatta az akkori munka hőseinek a termelés mezején ezeket a Slava karórákat. Tzanko gyermektelen, talán beszédhibája miatt nem lett méltó az utódnemzésre, Juliának és férjének viszont megvan az anyagi háttere ahhoz, hogy akkor is utódot vállaljanak, ha egyébként biológialag, természetes módszerekkel képtelenek rá (apropó: Juliának is ketyeg az órája már). Ebben a rendszerben az szaporodik, aki megengedheti magának.

Az óra messze kilóg a TIFF versenyfilmjei közül a beszélt filmnyelv magabiztosságát illetően, nem is csoda, hogy már forgalmazókra is talált: Magyarországon csütörtöktől vetítik a mozik, és ha jelen sorok írójának megérzései nem csalnak, akkor talán hamarosan az erdélyi mozikban is lehet majd látni. Elődjénél hitelesebben és visszafogottabban, de ugyanazokról a dühítő igazságtalanságokról beszél – és nem csak azért fogható rá, hogy nálunk is megtörténhetne, mert déli szomszédaink készítették, ezért ismerős az egész környezet, meg a szinte román újhullámos kameramunka és fogalmazásmód. Hanem azért, mert nálunk is meg szokott történni az ilyesmi.

Még vetítik a 16. TIFF-en: június 8., csütörtök, Victoria/Győzelem mozi, 19.45. (Gloria)