A magyar felmenőkkel is büszkélkedő Timur Vermes 2012-es regényében (magyarul: Nézd ki van itt) Adolf Hitler visszatér a mai Németországba. A regény hatalmas sikert aratott, és Magyarországon is jól fogadta a kritika. Pedig nálunk Moldova György már 1973-ban eljátszott a Führer visszatérésének gondolatával (Titkos záradék), és ha sorait elolvassuk, zavarba ejtő dramaturgiai hasonlóságokat fedezhetünk fel a filmmel; az egzotikus betyártúra, a szatirikus filmforgatás mintha mind-mind visszaköszönnének David Wnendt „adaptációjának” képkockáiról. S a hazai nézők talán pont emiatt egy kicsit másképpen is nézhetik ezt az alkotást.

Moldova regényének kétségkívül legtöbbet emlegetett fordulata, amikor a Führer a pesti szállodába érve azt állapítja meg, hogy a szovjet és a román turistákkal szemben kimagaslóan sokan vannak a nyugatnémetek. Hitler emiatt úgy ítéli, hogy megnyerte a háborút. Kissé kifordítva, de ugyanez a szimpla „rácsodálkozás” a témája Vermes könyvének és Wnendt filmjének is, ahol a Führer megállapítja, a demokrácia nem okozott nagy lelki változásokat és ezért nézeteivel képes újra népszerűségre törni. Cinikusan hozzátenném, vajon van-e olyan korszak, ahová a szatirikus élc ezt még ne vizionálta volna?

Vermes regényének egyik fő motívuma a német média kicsúfolása. Főleg a 90-es évek RTL-féle szórakoztatásban lett jellemző, hogy a bulvármédia aránytalanul nagy teret engedett a bunkó karakterek reklámozásának. A polgárpukkasztás mint ostobaság már-már megközelítette az amerikai csatornák trash színvonalát és ebből még olyan kijózanító események sem ébresztették fel a producereket, mint a Wetten dass..? műsorának tragédiája. A különleges képességek szenzációját a torz, tuskó „lények” műsora tette ki. Akár Hitlerből is sztárt tudtak volna csinálni. S miért is ne? Vermes írása, ha nem is mindig egyforma színvonalon, ennek az ötletnek szentelt egy regénnyi szöveget, görbe tükröt tartva a németek elé.

David Wnendt pedig úgy gondolta, hogy ez remek adaptációs téma lenne ez számára. Első filmjében, a Kriegerinben egy dühös tinédzser neonáci lány drámáját mutatta meg, második alkotása, a karcos Készen állsz Helenre? (Feuchtgebiete) harsány, tabudöntögető szexkomédia volt. Előbbiből a téma érzékenységét, utóbbiból a formai attitűdöt hozta magával új filmjébe. Wnendtnek ugyanis eltökélt célja volt – nem is helytelenül –, hogy a közelmúlt fordulatos migrációs válságra rímelve aktualizálja/kibővítse Vermes történetét, s így több montázsban előkerül nemcsak a Pegida, de az AfD szélsőséges mozgalmainak képsora is. A tavalyi bemutató utáni német kritikák meglehetősen negatívan fogalmaztak, közepesre értékelve a filmet; Wnendt afféle doku-soappá bővítette a regényt, nagy adag Boratos hangulattal hátrahagyta az eredeti mű kamarajellegét.

Ennek ellenére nem élvezhetetlen a film, sőt. Főleg azért, mert van pár olyan éles, szatirikus momentuma, amely a közép-kelet európai szemnek talán sokkal jobban látszik, mint a Lajtán odaátról. A rendező ugyanis a politikai kiábrándulás szélsőségekbe hajló szatíráját csinálta meg, amelyet egy magyar, román, lengyel, szlovák átlagember (és értelmiségi) is átérez(het). Ebből a szempontból – nem véletlenül említettem Moldovát – mi talán sokkal többet fogunk nevetni Hitler új „felemelkedésén”, hiszen politikai közönyünk és kiábrándultságunk miatt mindennap ezekkel a jelenségekkel élünk együtt. A filmben megnyilatkozó „utca emberéről” pedig többször eszembe jutott Ulrich Seidl A pince (Im Keller) című dokumentumfilmje, a náci relikviák között csendesen nosztalgiázó-kártyázgató osztrákok képe. Vajon Európában hány ilyen csöndes, kitörésre váró sötét pince van az oroszoktól a franciákig? S vajon ez a jelenség tömegméretű és csak az idegengyűlölet egyszerű képletének számlájára írható? Ne várjunk semmit, Wnendt erre nem keresi a választ.

Hitler a film elején egy közparkban ébred, s miután botladozásai közben a járókelők gázspray-vel is lefújják, egy újságos (Lars Rudolph) bódéjába költözik be, ahol rájön, mi történt Németországával. Találkozik egy éppen kirúgott neurotikus riporterrel, Sawatzkival (Fabian Busch), és nyakába veszi a Bundesrepublikot, hogy végül tapasztalati útja során a média kedvelt kabalájává avazsáljon. A film bevezető után gyorsan élces pikareszkké válik: Hitler kiábrándult (minden párt megkapja a magáét), csendesen gyűlölködő BRD-t mutat be, ahol ugyan nincs rasszizmus, de (mintha) igény azért lenne rá. A megszólaló „alanyok” véleménye egyébként bármelyik magyar híradóban is megállná a helyét, és jól kirajzolódik, hogy nemhogy a muszlimokat, de a volt NDK-sokat sem sikerült integrálniuk. Wnendt riportfilmes-dokumentarista stílussal akarja filmjét a reprezentatív valósággal összekötni, ezzel érzékeltetni a kortárs német miliőt. Erre az egyik legjobb példa Hitler pártmustrája, amelyből a német zöldeket emeli ki, hiszen ők védik a német természetet és embereket.

Wnendt feldolgozásának nagyon árt, hogy minden műfajból szakítani akar, egyszerre próbál kíméletlenül szatirikus lenni és bohóckodni. Olyan, mintha elsietve írta volna meg a forgatókönyvet, s túl akart volna lenni minél előbb a forgatáson is. Sőt, mintha nem is bízott volna az eredeti műben, inkább kiemelte annak szituációját és készített belőle egy gyorsan összedobott posztmodern parabolát, dokumentumrészletekkel és fikciós jelenetekkel. Talán azért tette ezt, hogy minél előbb reagálni tudjon kora Németországára, de elsiette. Nem igazán érdekelte az sem a rendezőt, hogy milyen mellékszereplők viszik előre a történetet. Ez főleg a Fabian Busch által megformált riporterfiú, Sawatzki elsikkadó tragédiáján, vagy az agilis, de közhelyesen egysíkú tévés kreatív igazgatót megformáló Katja Riemann alakján érhető tetten. A Hitlert alakító Oliver Masucci viszont telitalálat, minden jelenetében képes megtalálni azt a figurát, amelyet a komikum megkíván.

Az Er ist wieder da legnagyobb baja tehát a szétcsúszó dramaturgia. A Wnendt és társai által összerakott forgatókönyv üresjáratokkal teletűzdelve tulajdonképpen mindig ugyanoda tér vissza, Hitler és a németek credójához: „A lelkük mélyén mélyen szeretnek engem.”  Wnendt egyértelműen a kortárs liberális politika mellett teszi le a voksát, azt érzékelteti, hogy a bevándorlók olyan helyek elmaradott szegleteiből érkeznek, ahová a németek olcsón járnak nyaralni. Viszont dísznek használja Vermes eredeti „médiasztár”-ötletét és inkább a politikai súlyt próbálja emelni, de az utolsó fél órájában már kínosan erőltetettnek hat ez a fokozás is. Az eredeti könyv legnagyobb hibája is az volt, hogy minden állítását, helyzetét, jellemét, kidolgozatlanul hagyta a sorok között. Ezt a film nagyívű körutazása csak erősíti, mintha csak mindent bejelölne a „térképen”. Hasonlóan eklektikusra sikerült a film képi világa is. Hanno Lentz operatőr híven követi a rendező hármas koncepcióját, ügyesen lavíroz a kézikamera és a túlvilágított díszletek között, ám érdemben nem tudja emelni a film színvonalát.

A film legfőképpen azért értékes, mert egyszerre több érzést is ki tud váltani nézőjéből. A realisztikus társadalmi nézőpont egyszerre nevettető – ahogy például Hitler levetkőzik egy muszlim nő mosodájában ­–, és megdöbbentő – ahogy a rejtett kamera szemszögéből azt szemléljük, hogy az egyszerű járókelők közül milyen sokan válaszolnak karlendítéssel az őket üdvözlő Führernek. Ez a karlendítés nem a jövőben keresi a válaszokat a civilizációs kihívásokra, hanem a múlt eszközei között. Látva a média hatalmát és saját ingerküszöbünk mértékét, Wnendt és Vermes intése több mint megszívlelendő. A BRD színeváltozása előttünk áll, s az utóbbi fél év eseményeit látva úgy érezni, hogy ez a film nagyon gyorsan kortörténeti példamozivá válhat.