Ahogy szinte minden ország teszi, Franciaország is igyekszik megemlékezni az első nagy világégésről és annak következményeiről. A különbség csupán annyi, hogy a franciák ezt a rájuk oly jellemző eleganciával teszik. Így került a vásznakra Pierre Lemaitre népszerű, Goncourt-díjas regényének átdolgozása is.

A történet fonalát – ahogy azt számos más esetben is láthattuk már – most is egy kihallgatási jegyzőkönyv gépelése közben sikerül felgöngyölíteni. A kihallgató főtiszt és hivatalnokai ugyanúgy lesznek beavatva a részletekbe, mint a néző. De ide nem is kell a vallatás. Hiszen a kihallgatott meg akarja gyónni a háború poklát, és főleg az utána következő kálváriát. Mellesleg a mesélőt, a túlkorosan besorozott katonát, Albert Maillard közlegényt itt maga a film forgatókönyvíró-rendezője, Albert Dupontel alakítja, a kisemberből lett hősökre jellemző magatartást kölcsönözve szerepének.

Maillard szeretni való figura. Nősülés előtt álló becsületes könyvelősegéd, mikor beszippantja a háború. Elbeszélése és története így a mamlaszokra oly jellemző hiteles naivitással tör elő belőle. Nincs okunk azt hinni, hogy nem hétköznapi története a légből kapott fikción alapulna. Sőt, mivel a háborús érában vagyunk, mondhatni készpénznek vehetünk mindenféle abszurditásnak is hangzó momentumot, s ezekben nem is lesz hiány. Az állóháborúba rekedt német, illetve francia katonaság a háború befejezését várja. Hiszen csak így lehet kiszakadni ebből a lehetetlen patthelyzetből, vagy tényleg jöhet az értelmetlen halál. Egyetlen ember nem vágyik a háború végére, ez pedig az ostromokat vezénylő Pradelle főhadnagy (Laurent Lafitte). Mielőtt végleg összeomolna a harci morál, a főhadnagy két felderítőt rendel a német állások irányába, akiket az apátiába süppedt legénység figyelmén kívül kerülve agyonlő, megadva ezzel a végső roham okát. A háború utolsó csatája így egy látványos vérfürdőben kulminál, amiben megsebesül a Maillard-t menteni akaró Édouard (Nahuel Pérez Biscayart), akinek a zűrzavarban ellövik a fél arcát. A bajtársi segítséget viszonzó Maillard pedig kimenti a zűrzavarból súlyosan sérült barátját, akiről eddig csupán annyit tudunk, hogy egyedi karikatúrák megrajzolásával mulattatja társát és magát.

Csak a lassú felépülés során derül ki, hogy a szeméig bepólyált katona igazából az ifjabb Péricourt, azaz Franciaország egyik legbefolyásosabb férfiújának a sarja. A probléma csak az, hogy a sebesült (s emiatt a morfiumtól gyakran elalélt) művésznek esze ágában sincs visszakerülni a szülői házba. Így a lábadozás napjait bujkálással, illetve személyi identitásának megtagadásával tölti ki. Egy ismeretlen halott katona inkognitóját veszi fel, ijesztő arcát pedig maszkokkal fedi el. Persze a maszkok a kezdeti gyermekbetegségeket kinőve egyre testhezállóbbak lesznek, és elkezdik lemodellezni a főszereplő érzelmi ingadozásait is. A két egykori katona így kivesz Párizsban egy szűkös kis szobát, és kitervelik életük egyetlen, bár zseniális háborús csalását. Mondanom sem kell, ez lesz majd a letartóztatást is közvetetten kiváltó ok majd a történet fondorlatos szövése során. Ám Édouard Péricourt élvezi ezt az életet, melyet egyedül irányít, és nem szól bele a zord atyai irányítás. Tény, hogy a két Péricourt nem különösebben szívleli egymást. Ennek oka nyilván, hogy a puritán és rigorózus atya (Niels Arestrup kitűnő játékát dicséri) nem nézte jó szemmel a fiából áradó kreativitást.

Talán felesleges szál, hogy Maillard és Péricourt nincsenek egyedül a bűn útján. Segíti kettősüket egy kislány. De ez talán csak azért kell a történethez, hogy párosukat ne érje semmilyen előfeltételezett homofób botrány. No és, hogy ne legyen egysíkú a történet, felbukkan persze, immáron Péricourt családjában, pontosabban a nővére oldalán, a gazember Pradelle kapitány, akinek nyilván megvannak a maga külön kis játékai. Többek között, hogy meghamisítja a háborúban meghalt katonák után a sírhelyekért járó kvótát. De a szövevényes csalásokról ennyit, nem spoilerezhetek tovább.

Kiemelendő az alkotásban a maszkok kapcsán a kreativitás, ahogy el kell ismerni Nahuel Pérez Biscayart színészi játékát is. Hiszen az Édouard-t megformáló színész tulajdonképpen csak a szemével kommunikál. A szétlőtt arc miatti torokhangon való burrogás viszont sokszor karcolja a nevetségessé válás alsó határát. A kapitányt alakító Laurent Lafitte is egész jól hozza a velejéig romlott élvhajhász kalandor formáját, sőt, az ő játékát erősíti legtöbbször az operatőri bravúrokat is kiemelő világítás (jelzem, az operatőri munka mind a harctéri, mind a partizós nagyjeleneteknél jól működik, elismerés illeti ezért Vincent Mathiast is). A női karakterek viszont elmosódottan és udvariasan megbújnak a háttérben, elvégre ez itt még a férfiak világa. Nem is említettem mindet. Ám annak örültem, hogy Émilie Dequenne alakításában Édouard nővérének és így egyben Pradelle feleségének jelleme árnyaltabban mutatkozik meg, mint ahogy azt előrejelezni lehetett volna.

Albert Dupontellel sincs bajom, hacsak az nem, hogy túlságosan előtérbe helyezte saját karakterét, holott egyértelműen nem övé lett volna a főszerep. Megelégedhetett volna a forgatókönyvvel és a rendezéssel anélkül is, hogy nagyobb játékidőt foglal le magának, mint amit talán megérdemelt volna a figurája. Mindenesetre így is egy eredetiségében is egyedi filmet sikerült összehoznia.