Vannak filmek, amik nem hazudnak, nem akarják magukat többnek kiadni, mint amik, és ezt már a csodásan semmitmondó címükkel is közlik. Az 1991-ben legjobb külföldi filmnek járó amerikai filmakadémiai díjat olasz földre szállító Mediterraneo pedig pontosan ilyen: egy hangulatos, tág, nemzetközi közönség által könnyen felismerhető valamit idéz meg a semmi igazán konkrét dolgot nem jelölő szó hangzása, és pontosan ennyire hangulatos, tág és könnyen befogadható a cím mögé „bújt” film is.

Ugyan történetünk a II. világháború idején játszódik, a háborús filmek szerelmesei nem sok akciót, lövöldözést, büszkén felvonuló harckocsit vagy történelmi hűséget fognak találni a Mediterraneo kellemesen hömpölygő másfél órája alatt. Hőseink egy kissé feláldozható olasz tized tagjai, akiket főnökeik és jósorsuk egy görög szigetre irányítanak, minden különösebb konkrét feladat nélkül. Miután a nem túl kompetens katonák partra szállnak az első látásra lakatlannak tűnő földrészen, hajójukat elsüllyesztik, ők pedig a szigeten ragadnak, amelyről hamar kiderül, hogy egyáltalán nem mondható lakatlannak.

És innen tovább nem sok minden történik, de az mind kellemesen szórakoztató és pihentető. Montini őrmester (Claudio Bigagli) és társai hamar összebarátkoznak a kis faluba visszaszivárgó helyiekkel, akik a német katonák újabb látogatásától való félelmük miatt rejtőztek el. A napbarnította olaszok és görögök hamar egymásra találnak, barátságok és szerelmek szövődnek, illetve focimeccsek zajlanak. A mediterrán éghajlat pedig annyira megfelel Montiniéknek, hogy három teljes évig a szigeten ragadnak, és csak a mindenhonnan dezertálni próbáló Noventa (Claudio Bisio) próbálkozik meg néha a távozással, hogy otthon maradt feleségéhez siessen.

Elég könnyen eldönthetjük, hogy szeretnénk-e megnézni a fentebb leírt eseményeket: csupán fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy zavar minket, ha a vásznon/képernyőn zajló események mindenféle különösebb cél vagy szándék nélkül zajlanak. Ha a válaszod igen, akkor nem tudom ajánlani neked a Mediterraneót, mivel valószínűleg úgy reagálnál rá, mint a világ talán valaha volt leghíresebb amerikai filmkritikusa, Roger Ebert, aki saját bevallása szerint a film nézése közben karrierje során először elhagyta a mozitermet a film vége előtt, mert semmilyen mentő tényezőt nem tudott felhozni a film unalmasságára.

Ha viszont a válaszod nem, és úgy érzed, hogy rád férne már egy kis mediterrán nyaralás, lehetőleg gyorsan és olcsón, akkor az éghajlathoz hasonlóan melegen tudom ajánlani Gabriele Salvatores filmjét. A zene kellemesen etnó, a görög naplemente kellően szép, a szereplők nem sietnek sehová, és tulajdonképpen nem akarnak egyebet, mint megmaradni ebben az idilli semmittevésben és -akarásban. Ellenség vagy ellenfél nem nagyon van a filmben, pár ókori utcakő és cserép, no meg egy szegény szamár lesznek némi véletlen lövöldözés áldozatai, amúgy mindenki jóindulatú, kedves és szexuálisan túlfűtött (a helyi ortodox pópát leszámítva, persze), úgyhogy mindenki megtalálja a maga helyét a rászakadt kényszerhelyzetben.

A félénk Farina (Giuseppe Cederna) a helyi örömlány, Vasilissa (az egykori görög szépségkirálynő, Vana Barba) hősszerelmese és erényességének megmentője lesz, de még a két, mindig együtt mutatkozó, hegyvidéki olasz katonára is rátalál a szerelem, egy meglepően nyitott falubeli pásztorlány személyében. A művészi érzékkel megáldott, civilben tanár Montini őrmester pedig kedvére festheti újra a templom freskóit, a film olaszosan temperamentumos fénypontja, Nicola Larusso (Diego Abatantuono) pedig egész nap részegen (vagy ópiumtól bódultan) fetrenghet, és közben kétmondatos, felületes eszmefuttatásokat folytathat az emberi lét értelméről. Ez utóbbiból még találunk néhányat elhintve a film során, elvégre milyen vakáció az, amikor az ember fejben nem váltja meg világot, vagy legalábbis nem reformálja meg szülőhazája politikai rendszerét? A legmélyenszántóbbak, melyek a népek közötti békéről szólnak, Montini és a helyi pópa között zajlanak, akik megegyeznek már a találkozásuk napján, hogy ugyanolyan színű az arca az olasznak és a görögnek, tehát barátok. Ugyan ezzel a logikával még talán lehetne vitatkozni, de később még tovább emelik a filozófiai lécet, és arról is megegyeznek, hogy az időjárás is és a táj is hasonló a két országban, tehát: barátok.

Nem érdemes tehát nagyon mélyen elgondolkodni a Mediterraneo mondanivalóján, esetleg azon, hogy mi értelme volt pont a második világháború idejére tenni ezt a történetet, vagy, hogy miben fejlődtek a film szereplői az idilli semmittevésben, mert a válasz mindkét kérdésre: nem sok. Pedig az utolsó jelentben még egyet megpróbálkozik Salvatores a tanulság levonásával, és öregen újra találkozik a szigeten pár főbb szereplő, de itt sem jutunk messzebb, mint egy párperces, „mi lett vele később”-dialógusig a többi bajtársról.

Ha viszont nem gondolkodnánk, csak úgy ellazulnánk, és szívesen néznénk valami kellemeset, képileg vagy intellektuálisan nem megterhelőt, és… nos, valamilyen mediterrán hangulatút, akkor nyugodtan tegyünk úgy, mint szereplőink, és élvezzük a (mint minden vakáció, szükségszerűen véges időtartamú) kellemes állapotot a Mediterraneóval. Épp csak fényképünk nem lesz a vakációról.