Julian Jarrold rutinos kézzel sűrítette bő két órába a gondosan adagolt történetet. Fényesre pucolt és melankóliával belakkozott az összes képkocka, ám a filmet a kínos igyekezet dacára leheletnyi por lepi be, amitől leginkább egy jó nagyot tüsszenteni lenne kedvünk. Csakhogy egy igazi gentleman uralkodik magán.
Az utolsó látogatás szereplői sem lépnek át bizonyos határokat: annak dacára, hogy néhol kitörni látszanak a bigottság béklyójából, vagy olykor a társadalmi elvárásoktól eltérő magatartásra ragadtatják magukat, összességében végig a kölcsönös udvariasság hideg hangján, kissé élettelenül társalognak egymással. Pontosabban elbeszélnek egymás mellett.
A rendező biztosra akart menni mind az alapanyag megválasztásával, mind a válogatott sztárokból összeverbuválódott szereposztással. Ráadásul a Brideshead Revisited 1981-ben már működött a fenti recept szerint, csak akkor többrészes tévéfilmként tálalva, Jeremy Irons-szal és Laurence Olivier-vel fűszerezve. Maga Jarrold is elsősorban profi kosztümös tévéfilmek rendezésével szerzett magának ismertséget, aztán a zsánerben maradva legutóbb a Becoming Jane című életrajzi drámával állt elő. Új filmje valahogy úgy viszonyul a korábbi feldolgozáshoz, mint a Büszkeség és balítélet esetében a híres sorozat és az új mozi. Nincs idő a sztori mélyrétegeibe belemászni, így a konfliktusok egy része kifejtetlen marad, de az egész éppen olyan kellemesen édes-bús élménnyel ajándékoz meg, amit elvárunk egy brit melodrámától. Az alkotók becsületére legyen mondva, hogy még a látszatát sem akarták kelteni semmi eredetieskedésnek, de attól azért némi vagányságot megengedhettek volna maguknak. Hiába a fordulatos sztori, a makulátlan képi világ, hiába a végletekig kidolgozott színészi játék, ha mindez egy halálra ítélt szerelmi szál fonogatására és két elv ütköztetésének felszínes illusztrálására elegendő.
Adott egy feltörekvő festő, Charles Ryder (Matthew Goode pontos, de némileg bamba alakítása), aki csendes ateizmusával alaposan felkavarja egy Oxford-melléki arisztokrata család amúgy is feszültségekkel teli mindennapjait. A tékozló fiú, Sebastian Flyte (Ben Whishaw a Parfüm után ismét brillírozik) kegyeibe fogadja és valószínűtlen szerelmi képzelgéseibe vonja hősünket, aki ugyan módfelett élvezi a bridesheadi fényűzést és ideig-óráig viszonozza barátja érzelmeit, de aztán inkább annak Kleopátra-frizurás nővérére, Juliára (Hayley Atwell, well, well…) utazik.
Íme az ideális szerelmi háromszög, amelyhez némi velencei gondolázás és persze rengeteg méregdrága pezsgő meg bor dukál. Sebastian barátunk szerelmi bánatában akaratgyenge alkoholista lesz, aki a bigott anya (Emma Thompson ősz hajjal is ugyanolyan meggyőző, mint mindig) lelki terrorja elől Marokkóba, majd a halálba menekül. Aztán a véletlen – vagy a sors – végül úgy hozza, hogy az időközben befutott festő és a kényszerházasságából kimászott Julia egy hajó mélyén egymásra találnak. Ám az a bizonyos visszatérés Bridesheadbe mindkettejüket szembesíti neveltetésük korlátaival és egy váratlan haláleset hatására a remélt boldogság elmarad.
A film úgy próbál titokzatos aurát teremteni, hogy közben végig triviális helyszínek (Oxford az egyetemista bohémság, Brideshead az arisztokrata miliő, Velence a szerelmi túlfűtöttség, stb.), vizuális motívumok (aki festőnek készül, annak mindig kéznél van egy Van Gogh- és egy Rodin-repró) és érzelmes zongorafutamok szolgálnak mankóul. Pedig a többszörösen összetett keret dacára sem túl eget rengető a történet (vagy talán túlságosan is az). A nagyravágyó kisember aztán végül a II. világháború kerettörténetébe ágyazva katonaként hódítja meg az áhított kastélyt, akárcsak az Őfelsége pincére voltam szeretnivaló bolondja. De fanyar cseh humor helyett szenvtelenséget és melankóliát kapunk. Ahogy az egy vérbeli, vagy inkább vértelen angol filmhez illik.
