Céline Sciamma egyik legtipikusabb, ugyanakkor saját sémáit megtörő drámája, amely nemcsak a rendező filmográfiája, de tartalma tekintetében is a magunk által hagyott mintákról beszél.

A „francia művészfilm” kifejezés gyakran hordoz magában némi pejoratív tartalmat is, különösen a szélesebb közönség körében, a többszörösen BAFTA-díjra jelölt rendező azonban úgy játszik ezen a gyakran már hamissá nyúzott hangszeren, hogy minden alkalommal sikerül tiszta hangokat előcsalogatnia belőle. Ennek kulcsa pedig a bejáratott eszközök finomhangolása: az érzelmes drámákat egészen higgadtan ábrázolja, a társadalmi problémákat intraperszonálisra cseréli (Portré a lángoló fiatal lányról), hosszú snittjeit apró, de súlyos jelekkel tölti meg (Vízi liliomok), a szexet pedig kizárólag a karakterfejlődés természetes részeként alkalmazza (Tomboy). Ezeken végignézve akár azt is mondhatnánk, hogy Sciamma csupán a maga által kitaposott ösvényen haladt tovább a Petite maman-nal, valójában azonban olyat alkotott, amilyet előtte sem ő, de talán más sem tudott.

A nyolc éves Nelly (Joséphine Sanz) és édesanyja (Nina Meurisse) épp az idősek otthonából távoznak, a kislány nagymamája ugyanis meghalt, unokájára egyetlen botot, lányára pedig a szülői házat hagyva. Amikor a család elmegy, hogy kipakolja a házat, a lomok alól furcsa melankóliával vegyes gyerekkori emlékek lebbennek fel. Az anya, aki láthatóan küzd érzelmi labilitásával, végül nem tud szembenézni felkavart érzelmeivel és otthagyja a lányát. Miközben Nelly és édesapja visszavárják, a kislány különösen ismerős játszópajtársat talál, akivel azonnal olyan szoros kapocs alakul ki, mintha mindig is ismerték volna egymást.

A gyász folyamatát mozgóképen bemutatni egyrészről nehéz, hiszen többnyire belső, láthatatlan folyamat, így képi effektusok és belső monológok nélkül komplikált kifejezni ezeket. Ugyanakkor azonban könnyű is, hiszen bármilyen formát ölthet, így a gyász kis túlzással biankó csekk a fantáziáját kiélni vágyó alkotó számára, különösképp, ha mindezt gyermeki szemszögből közelíti meg. Akár a Hős6os, akár a Rém hangosan és irtó közel, az Előre, a Coco vagy a Pi élete című filmekre gondolunk, látható, hogy mindegyikük igazán eredeti ötleteken alapszik, ami a készítők számára ezzel arányosan nagy kihívást is jelent (nem véletlen, hogy többségük a minden szabály felett álló animáció vagy mese egérútját választotta). Sciamma, bár formailag a földön marad, tartalmilag egészen nagy teret hagy a kislány képzeletének, valamint a nézői értelmezésnek is, amelynek a kissé szájbarágós filmközepi tisztázás után is legalább két verziója marad. [A spoileresebb tartalom megnézéséhez ki kell jelölni a szöveget.]

Egyik, hogy a kislány képzeli el Mariont gyerekként, ezzel enyhítve hiányát és szolgálva válaszokkal önmagának arra, miért ment el az anyja. Logikus lenne, hogy a nagymama halálától megrettenve – szokásos gyermeki következtetéssel – attól fél, hogy most anyja is ugyanúgy megbetegszik és őt is elveszíti. De az is lehetséges, hogy magát az anyát repíti vissza a szülői ház a gyermeki tudatállapotba, és ott saját lányával azonosulva próbálja oldani azokat a transzgenerációs fájdalmakat, amelyekről egyébként nem sokat beszél a film. Nem tudjuk meg, hogy melyek voltak azok az élmények, amelyek ennyire megülik a házat és Mariont, nem is alakul ki érzelmi kapcsolat a nagymamával, akinek így vagy úgy mégiscsak az elvesztését próbálják feldolgozni a családtagok. És ebben hasonlít többek között a rendező korábbi műveire a Petite maman: keveset fog, de azt nagyon jól. Sem szövevényes kapcsolati háló, sem a társadalmi kontextus nem érdekli, még a válaszadás kényszere sem gyötri, csupán egy(-két) ember múló, de meghatározó életszakaszának megörökítése a cél. Sciamma legtöbb alkotásán megfigyelhető, hogy a szinte intim közelséget különös módon tisztes távolságból örökíti meg, és ez most sincs másként. A két főszereplő bensőséges viszonyát kívülről nézi, nem folyik bele és nem is bonyolítja, csupán megragadja a film, letisztult, fényekkel játszó képekbe égetve azt.

Ezek alapján akár tehát ujjgyakorlatnak is nevezhetnénk legújabb drámáját, de Sciamma ezúttal mégiscsak kilépett komfortzónájából, ugyanis fantasyt készített. Akármilyen finomak és művésziek is alkotásai, vitathatatlanul valóságosak és kézzel foghatóak (noha egy animációs filmet is jegyez, de témájából adódóan talán az a legrealistább mind közül). Jóllehet a Petite maman fantasy-jellegét is a maga egyszerűségében mutatja meg, effektusok, zene és az álomszerű atmoszféra megteremtése nélkül, de így is látszik, sőt talán így látszik igazán, mennyire valószerűek a gyermekek számára saját képzelgéseik és mennyire nincs semmi, ami elválasztaná azt a valóságtól. A rendező önmagán túllépve ugrotta meg a gyermeki gyász ábrázolásának kihívását, ezzel felhagyva az olyan, vele szemben már-már elvárássá torzult szokásaival, minthogy társadalmi problémákról beszéljen, a nőiség kérdését firtassa vagy hogy a szex eszközéhez nyúljon.

Tette mindezt egy olyan korban, amikor ezek a tényezők, ha nem is kötelezőnek, de erősen ajánlottnak számítanak, és eddigi megközelítésével a francia direktor most népszerűbbé válhatott volna, mint valaha. Sciamma az utóbbi idők egyik legszívmelengetőbb filmjét hozta el a bennünk élő belső gyermek gyógyítására.