Stephen Daldry ismét egy érzelemdús regényből forgatott szép-szomorú filmet, főhőse ezúttal ráadásul egy gyerek, aki elvesztette az apját a 9/11-ben. Gyorsabban telik tehát a könnyzacskó, azt hinnénk, szinte ki is durran, de a játékidő felénél észrevesszük: néhol már-már jólesik ez a telítettség.

Egy évvel a New York-i katasztrófa után kapcsolódunk be Oskar Schell történetébe és szűnni nem akaró depressziójába, melyet apja értelmetlen halála idézett elő. Azóta ez a bogarasnak tűnő kisfiú csendes szomorúságban éldegél az anyjával (Sandra Bullock), valamint állandó összeköttetésben áll a szomszéd háztömbben lakó nagymamával. Telnek-múlnak a napok, hónapok, és az apa (Tom Hanks) emléke és elvesztésének fájdalma csak nem akar elmúlni. Ízig-vérig eszményi apafiguráról van szó, mint azt a film első felében burjánzó flashbackek is mutatják: a férfi mindig is felnőttként bánt a fiával, aki egyébként feltaláló, ékszertervező, amatőr entomológus, amatőr csillagász, amatőr régész, amatőr pacifista, és még vagy egy tucatnyi terület amatőr, ám annál elhivatottabb szakértője. Vagyis az átlagosnál egy picit magasabb fordulatszámon pörög az agya.

Na most ez a túlbuzgó kölyök egy nap talál egy pici borítékot az apja azóta érintetlenül álló gardróbjában. A „Black” szócskával ellátott borítékban pedig egy kulcs lapul. Oskar, aki az amatőr szinten űzött hobbik közül a nyomkeresésben a legkevésbé amatőr, elhatározza, hogy megkeresi a zárat, amelyet ez a kulcs nyit. „Kisgyerek a nagyvárosban”-jellegű nyomozgatós kalandfilm és bensőséges, mégis egyetemes családi dráma egyvelege kerekedik ki a játékidő felétől; és onnantól, hogy ráérzünk Daldry mesemondói hangjára, a film elkezd élvezetessé válni.

Ez pedig furcsa. Gyakorlatilag minden adottnak látszott ugyanis, hogy ez a film ne működjön. Első lépésben rögtön Daldry maga, aki a ma élő egyik legszentimentálisabb rendező, háta mögött három korrekt, de heveny csöpögést kiváltó munkával (Billy Elliot, Az órák, A felolvasó). Az, hogy ő fog filmet készíteni Jonathan Safran Foer érzelmes, de a legkevésbé sem érzelgős regényéből, enyhén szólva is ijesztő hír volt 2010 elején, amit nem enyhített az sem, hogy a kiadós lamentálás területén szintén otthonosan mozgó Eric Roth-ot (Forrest Gump) kérték fel a forgatókönyv megírására.

A kezdő képsorok szépelgése, a szívbemarkolónak szánt zene és Thomas Horn kiskutyaszeme nálam azonnal kiverték a biztosítékot, és beigazolták a fenntartásaimat. Nemcsak azért, mert olvastam és imádtam a könyvet – azt a naiv szenvtelenséget, amellyel ez a kisfiú mesél az életéről –, a film pedig határozottan más (értelmetlenül negédes) irányba próbálja terelni Oskar jellemábrázolását. Hanem ezen túlmenően is: a didaktikusság olyan fokát véltem sejteni, amely egy 9/11-ről szóló film keretében minden lehetséges szinten, minden egyes képkockájával módszeresen próbálja megerőszakolni a nézőt. És ez nem jó. Amikor egy konvencionális amerikai – végső soron ráadásul családi – film alaptónusában eluralkodik a fekete szín, a dolog elkezd kényelmetlenné válni.

Ez lehet a Rém hangosan és irtó közel egyik csapdája. Sokan feltételeznek róla családi mozit, de ahhoz túl sötét, és egy kalandra éhes gyerekszem számára kicsit unalmas is. Oskar járja ugyan az útját, de – ahogy az lenni szokott – ez az út inkább mentális vándorlás. És ez az, amiben viszont meglepően ügyesen teljesít a film – a rendező, a forgatókönyvíró és a színészek egyaránt. A srác stiklijei fokozatosan szűnnek meg kidolgozatlan jellemvonásoknak lenni, és a történet egyik csúcsjelenetében (könnyfaktor az egekben persze) hirtelen a nézőbe is csontig hatol az a mély fájdalom és bánat, amikből Oskar azokba a hobbikba próbál őrült módon menekülni, amelyekkel kivívta az apja tiszteletét. Végül mindez kötelezően felismerésre és kimondásra szorul, az így létrejövő ív pedig szépen kidolgozott és erős. Még az eleinte kissé irritáló Thomas Horn játéka is telitalálat, bár főleg akkor van elemében, ha hisztizni kell (viszonylag sokat kell).

Nem tekinthetünk el az eredeti, és egyébként elég népszerű regénytől sem, amely az alapot adta. Aki olvasta, tán csalódni fog, mivel a könyv egyik felét nemes egyszerűséggel kihagyták. Az ottani sztori ugyanis két cselekményszálon, párhuzamosan fut, a korábbi generáció krónikájáról a filmben viszont semmit nem tudunk meg. Az egyik kulcsfontosságú, bár semmilyen következménnyel nem járó fordulat hangzik el csupán, de az is, mint sajnos sok minden más, Oskar narrálásából. Ettől eltekintve mégis azt mondhatjuk, tisztességes adaptáció Daldry negyedik filmje (is): hangvételben nem (és cinizmusában sem) követi a könyvet, de annak mondanivalóját, elsősorban a fájdalmát sikerül megragadnia. Helyenkénti giccses pillanatai ellenére is fogyasztható darab, amelynek még azt is megbocsáthatjuk, hogy a regény végén elrejtett letaglózó fordulatot, mely az egész könyvet új megvilágításba helyezte, a film már nem tudta volna, de szerencsére nem is próbálta bevállalni.