Anca Damian legújabb műve nem bűnügyi film. Noha látszólag egy fiatalembernek az apja gyanús halála utáni nyomozását követi soron, valójában sokkal inkább szól a gyász szétziláló, elbizonytalanító voltáról, a személyiség illékony emlékekben megnyilatkozó megragadhatatlanságáról. Aki detektívmunkát vár a filmtől, inkább hagyja ki.
A kolozsvári származású rendezőnő most nem a filmfesztiválokon többszörösen is díjazott animációs stílusában, hanem kevésbé sikerült élőszereplős filmjei nyomdokában készítette új opuszát. Andrei (a rendező fia, Anghel Damian, hűvös és enigmatikus alakításában) Kolozsvárra érkezik, mikor megtudja, hogy pár napja még tökéletesen egészségesnek kinyilvánított apja tragikus hirtelenséggel elhunyt, miután tisztázatlan körülmények között legurult a lépcsőn egy éttermi összejövetel alkalmával. Innen látszólag egyenes út vezet a gyanús haláleset felgöngyölítéséhez, s a rég nem látott, de karakteres bíró apa személyiségének és utolsó napjainak rekonstruálásához.
De Damian nem ezt az utat választja. Pedig a haláleset utáni nyomozás nagyon termékeny téma lehetett volna, főleg újhullámos, szatirikus társadalomkritikában utazóknak, hiszen ezáltal alkalom adódott volna, hogy különböző bürokratikus hivatalok, együtt nem érző tisztviselők és saját világukba zárkózó, sérelmeiket hangoztató rokonok konfrontálódjanak a veszteség által a rutinból kizökkentett, érzékeny hozzátartozóval. Úgy tűnik ellenben, hogy a nyugati standardokhoz lassan felzárkózó intézményeink groteszkségükkel együtt minden izgalmas, filmre kívánkozó tulajdonságaikat elveszítik. A Kolozsvár rendezett és szocreálnak legkevésbé sem mondható helyszínein játszódó filmben akad ugyan tipikus, tenyérbemászó tulajdonságokat mutató jópár figura (a pincér, aki nem hajlandó beszélni, mert nem akar belekeveredni a bűnügybe; a halottkém, aki még nem állapította meg egyértelműen a halál okát, hiszen a hírhedt vacsorán több magasrangú bíró és ügyvéd is részt vett; az étterem tulajdonosa, aki előbb letagadja a biztonsági felvétel létezését, később bevallja, hogy már odaadta valakinek) de a társadalombírálat semmiképp nem teljesedik ki, ezen epizodikus figurák mielőbb a homályba vesznek.
A másik sikeres recept, amelyet megkísérel az alkotó, az a film klasszikus zsánerbe helyezése. De ahhoz képest, hogy a filmet úgy hirdetik, mint egy whodunitet, s már az elején maga az ügyész (Adrian Titieni hátborzongatóan valószerű alakításában) hívja fel a figyelmünket a sebek gyanús voltára, a fiú által felderített minden egyes nyom elvarratlan marad, s a hozzá kapcsolódó szál pont akkor szakad meg, amikor valami érdekesről lenne szó (a biztonsági kamera az étterem folyosóján csak az esést veszi, az előzményeket nem, egy soha el nem készült dokumentumfilm felvétele épp akkor ér véget, amikor a bíró egy botrányosnak ígérkező tényt akar megvallani stb). Még az erkölcs és a törvény közti különbségre – melyről a bíró sokat beszél – sem kapunk egyetlen icipici példát sem, a filmbeli kamera épp akkor merül le, amikor az interjúalany valami valóban érdekeset mesélne – ami szimbolikusan jelentőségteljes lehet ugyan, de rettentően frusztráló.
Talán nem lett volna olyan problémás a nyomozás sehova nem vezető volta, ha a film elején nem kaptunk volna annyi utalást a halál nem természetes jellegének eshetőségére, s a fiú nem ragaszkodna foggal-körömmel ahhoz, hogy kiderítse, mi is történt valójában – hogy a film második részében abszolút mellőzzön minden ehhez kapcsolódó törekvést. A filmnek így bűnügyi thriller, nyomozós rendőrségi dráma helyett leginkább azt sikerül bemutatnia, hogy mennyire nehéz megragadni egy személy kilétet, rekonstruálni a múltat, azt, ami már megtörtént, mert mindenki másként emlékszik rá, más érdekek mentén. S noha ez sokkal realistább, mint a legbonyolultabb hazugságok mögött is az igazat meglátó Poirot-módszer vagy a cigarettacsikk és ujjlenyomat aprólékos osztályozása alapján a bűntényt felderítő Sherlock Holmes-metódus, de még a technika mindenhatóságát hirdető Helyszínelők-stratégiájához kepést is – hogy csak párat említsek a populáris kultúrából közismert detektívtípusok közül – sajnos sokkal kevésbé látványos, érdekfeszítő és kielégítő.
Mindezek ellenére a film nem egy unalmas, eseménytelen mű, sőt, sok olyan művészfilmes narratív eszköz szerepel benne, amely botrányosnak vagy vitakeltőnek tekintett egy hagyományos műfajban. De sajnos ezek a jelenetek is az ígéretes nyomozás sorsára jutnak: jobb esetben megmaradnak érdekesség szintjén, rosszabb esetben indokolatlannak, önmagáért valónak tűnnek. Ami viszont megmenti a filmet, az Vlad Ivanov alakítása a halott bíró flashback-jeiben. Egyértelmű, hogy ő a film igazi főszereplője, komplex, titokzatos, s mivel már nem él: megismerhetetlen. Noha kezdetben a tipikus „menő” férfi megtestesítőjének tűnik (mindenkivel flörtöl, még középkorúan is a szexuális ereje teljén van, verbálisan agresszív, káromkodik, humorizál), még elítélendő, vagy alkalmanként klisészerű viselkedését is olyan erőteljes életigényléssel adja elő, hogy később, mire egyre többet találkozunk vele a visszaemlékező, időrendben visszaugró snittekben, sokkal izgalmasabb jellemnek néz ki, mint az összes többi szereplő együttesen. Mindenképp sokkal karakteresebb, mint a tébláboló, apja nyomdokaiba lépni egyértelműen nehezen tudó Anghel Damian, még ha a forgatókönyv akciódús, ellentmondásos tevékenységekre is készteti.
A rendezőnő azt nyilatkozta, hogy a bíró szerepét kifejezetten a nagyszerű fogadtatásban részesült Crulic főszereplőjét is játszó Ivanovnak írta. A filmet nézve kétségbe sem vonhatjuk ezt. Ha a mű nem is válik közönségsikerré, izgalmas bűnügyi műfajfilmmé, vagy újhullámos fesztiváldíjazottá, akkor is maradandót teremtett Vlad Ivanov karakterét illetően, aki életművének egyik legzseniálisabb alakítását nyújtotta. S ezért igenis érdemes megnézni.
