Anca Damian filmje olyan, mint az olcsó, aluljárókban kapható hamisított cipő: rajta van egy népszerű márkanév, de messziről látszik a rögzítéshez használt ragasztó, és egy óra viselés után meglehetősen kényelmetlen.

A főcím alatt a Florin Piersic Jr. alakította cinikus újságírót, Ivant látjuk, aki hosszú snitteken keresztül baktat az afganisztáni Kabulban. Aztán egy sátorban veszekszik fontosnak tűnő férfiakkal, majd a címszereplő hotelben lévő szobájába megy, ahová rendel valami ételt, pornót néz, majd áthívja egyik kolléganőjét, Ioanát (Ofelia Popii), akivel alkami viszonya van. Most is megtörténik az, ami valószínűleg már sokszor, annyi különbséggel, hogy Ioana elrejt valamit Ivan neszeszerében, mielőtt visszamenne saját szobájába aludni. Itt még izgalmat sejtet a román és a távol-keleti kontextus találkozása. De ahogy Ivan visszatér a bukaresti román valóságba, a film egyre inkább műfajok egymásra vágásából kialakult jellemtelen masszává deformálódik.

Ivant érkezése után nem sokkal értesítik Ioana öngyilkosságáról. Ez különösebben nem érinti meg a férfit, egészen addig, amíg a véletlenül megtalált adathordozón meg nem találja a nő videóüzenetét, amiből arra következtet, hogy valójában meggyilkolták. Itt kezdődik el a kiábrándult értelmiségi újságíró fejlődéstörténete, mely során hazaviszi Ioana holttestét anyjának és testvérének. Az út spirituális utazássá lényegül: a egy kis, elhagyatott román faluba, szimbolikusan a gyökerekhez visszatérve, Ivan hollywoodi dramaturgiának megfelelően konfliktusba kerül lelkiismeretével és az igazsághoz való viszonyával. Ez a későbbiekben kényszeríti arra, hogy kilépjen a rezignációból és állást foglaljon.

A történet sematikusságán még túltenné magát a néző, de idővel a film elkezd kirakni egy olyan dramaturgiai puzzle-t, aminek darabjai nem illenek egymáshoz. Ivan elviszi Ioana holttestét a családjának úgy, hogy közben még folyik a nyomozás, tomboló főnökére ügyet sem vetve lelép a munkából, és akkor megy vissza, amikor akar. Meghatja Ioana szellemi fogyatékos testvére, akitől hazavisz egy kiscsibét, de saját terhes barátnője még ezek után sem érdekli igazán. Ezt tetőzi Florin Piersic Jr. kidolgozatlan, nyers színészi játéka, és az ő tükrében mintha a többi színész (a főnökét alakító Adrian Titieni, vagy Ioana anyja Rodica Negrea szerepében) sem tud autentikus lenni.

A Moon Hotel Kabul hiteltelensége mégsem a történet didaktikusságából fakad. Elsődleges gyengéje, hogy jól bevált műfaji sémákat rosszul illeszt román kontextusba, és a formanyelv szintjén is folyamatos határozatlanságot érzünk. A fikciót megtörő, cinema vérité-t idéző felvételek (bukaresti panelnegyed, vidéki tájképek, kamerába néző falusi emberek) egyenesen kilökik a nézőt a diegézisből és megtörik az amúgy is akadozó ritmust. Afganisztán és a fogarasi falucska párhuzama erőltetett, Florin Piersic Jr. pedig egyik világba sem illik igazán, nem tud hiteles lenni. Ez a motiválatlan másolás pedig jelenetek szintjén is megjelenik, sokszor már-már ízléstelen koppintásba hajlik: az agglegény-prototípus kiegészítője, a sokat beszélő, anyáskodó bejárónő, a lassított felvételen, esőben táncoló násznép a főúton, az útszélről felvett „önreflexív” prostituált, és a mágikusan felébredő, majd visszaalvó Ioana mind leválnak a film realista fogalmazásmódjáról, és magukkal rántják a nézőt is. A film francia-román koprodukcióban készült, talán ez is hozzájárult az enyhén tudathasadásos, Nyugat- és Kelet-Európa között imbolygó filmhez.

Anca Damian játékfilmjei mellett több elismert animációs filmet is jegyez (Crulic – A túlvilágra vezető út, Muntele Magic). A kortárs román filmről elmondható, hogy születnek az újhullámos fősodortól eltérő esztétikával és témakörrel rendelkező, értékes alkotások (például Adina Pintilie Touch me not című filmje) – a Moon Hotel Kabul esetére sajnos az ellenkező igaz. A film határozottan jobban járt volna az újhullámból ismert minimalista formanyelvvel, alaposan körberajzolt emberábrázolással, egy több műfajból sikertelenül összekollázsolt, identitást nélkülöző egyveleg helyett.