Már csak pár nap van hátra a nagy HBO-féle Friends-reunionig, ennek kapcsán turkáltunk egyet a kollektív és az individuális emlékezet(ek)ben, és megpróbáltuk megfejteni, hogy miért (volt) releváns a Jóbarátok.
A Jóbarátok messze a legtöbbször látott sorozatom, holott közelről sem a kedvencem – még csak nem is a kedvenc sitcomom. A megszámlálhatatlan újranézés egyrészt annak köszönhető, hogy ezen nőttem fel (és gyerekként még nem éreztem a nyomást, hogy minél több „kötelező” sorozatot nézzek meg), továbbá szerintem egész életemben nem volt olyan pont, hogy az egyik csatornán ne futott volna valamelyik évad. Hogy miben rejlik a sorozat máig tartó vonzereje, nem nehéz megmondani: a szövegkönyv és a színészi játék tekintetében is kiemelkedően vicces. Persze biztos sokakat fárasztanak vagy idegesítenek a Jóbarátok poénjai, de ha más nem, pont a máig tartó népszerűsége bizonyítja, hogy időtálló a humora (még a magyar szinkron orbitális félrefordításai ellenére is). Számos jobbnak tekinthető sitcom készült a Jóbarátoknál – a saját toplistám dobogójára se kerülne fel – mégis teljesen jogosnak érzem a mai napig megrendíthetetlennek tűnő etalon pozícióját. A húszas-harmincasok tipikus élethelyzeteivel és dilemmáival a sokat változott világunkban is lehet azonosulni, a humor és karaktervezetés színvonala nagyjából konzekvens a 10 évad alatt, ügyesen megtalálták a cinizmus és a szentimentalizmus közötti határvonalat, a szereplőgárda pedig hibátlanul lett összeállítva. Nem vállal túl nagyot, nem lépi túl a kereteit, de éppen ezért megbízhatóan kellemes kikapcsolódást biztosít ezredjére is.
Ami pedig az utóbbi években ráaggatott „problematikus” vagy „rosszul öregedő” jelzőket illeti: túlságosan régóta szeretem ezt a szériát ahhoz, hogy a hatfős baráti társasággal először találkozók szemével tudjam nézni, ezért nem tudom megítélni, mennyire érzéketlen lehet szűz szemmel a humora, vagy mennyire idegesítőek is valójában a karakterek, akik már gyerekként a szívemhez nőttek. De hamisnak érzem csak a már meghaladottnak érződő részeket kiemelni, nem törődve azzal, hogy a maga idejében sok szempontból mennyire úttörő és progresszív volt a sorozat – amihez elég csak megnézni a három női főszereplőt, akiknek „engedték”, hogy ugyanolyan viccesek, önállóak és tökéletlenek legyenek, mint férfi társaik. Na meg persze ott van a homo- és transzszexualitás, a házasságon kívüli gyereknevelés vagy a béranyaság behozása, melyekhez lehet, hogy valamelyik karakter ellenségesen vagy sértő poénokkal viszonyult (legtöbbször Ross vagy Chandler), de az írók sosem a bigottság oldalán álltak. Végső soron pedig mindez teljesen lényegtelen, hiszen a Jóbarátokat senki sem a nagy kiállásai vagy politikai üzenetei miatt szereti több évtizede. Hanem mert mindig jó érzés a baráti társaság hetedik tagjaként beülni a Central Perk kávézóba. (Rácz Viktória)
Kapcsolatom a Jóbarátokkal meglehetősen hullámzó, semmiképp nem nevezném rajongóinak, mert rengeteg hibáját látom (újranézve mindig újakat veszek észre), ennek ellenére – vagy talán pont ezért – el kell ismernem az erényeit, és hogy miért nem tűnik teljesen eltúlzottnak az sorozatot körülvevő felhajtás. Ugyanis akárhányszor kijelentem, hogy „jó, nézzünk bele egy részbe”, valahogy pár nap, esetleg hét alatt villámgyorsan végigpörögnek az epizódok egészen a tizedik évadig.
Vannak tagadhatatlan erényei a Jóbarátoknak, ilyen például minden idők egyik legtökéletesebb szereposztása, aminek köszönhetően nemcsak az egyes karakterek, de a közöttük lévő kémia is tökéletesen eltalált. És ugyan a humor színvonala meglehetősen hullámzó, de a (nyilvánvalóan klisés, kiszámítható, de ettől még nem kevésbé hatásos) történetvezetéssel remek egyensúlyban marad végig, pedig egyáltalán nem könnyű megcsinálni egy ilyen hosszú ideig futó sorozatnál, hogy egyszerre legyenek viccesek, de mégis életszerűek a szereplők, hogy kacagni is lehessen rajtuk, de legalább annyira azonosulni is velük. Ráadásul a feldolgozott témák és problémák aktualitása sem veszett el, pedig azóta a mobiltelefonok és közösségi oldalak világát éljük, de a nagy kérdések most is ugyanazok.
Ez pedig egyenesen vezetett ahhoz, hogy ha nem is legjobb, de mindenképpen az elmúlt évtizedek egyik legmeghatározóbb sorozatává nője ki magát, és egy olyasféle közös pontot nyújt generációnknak, amely mentén lehetett a valós életben is kommunikálni egymás között az egyre kuszálódó párkapcsolati hálóról. Függetlenül attól, hogy ez jó vagy rossz, mindenképpen éreztette a hatásait, az én baráti körömben (és másokkal beszélgetve hamar kiderül, hogy nem csak az enyémben) legalábbis biztosan. Mélyremenően talán nem érdemes példát venni egy amerikai sitcom szereplőiről, de bizonyos olyan kérdésekben, amelyekről máshonnan nem igazán tudtunk tájékozódni (például a rendszerváltás után teljesen átalakult szociális és gazdasági közeg miatt, hiszen így már a szülők által megismert íratlan szabályok jóval kevésbé lettek érvényesek, mint akár egy generációval korábban), bizony mintát tudott mutatni, nem is csoda, hogy számos olyan fogalom (például a „friend zone”) lett széles körben felhasznált közkinccsé a Jóbarátok után, ami korábban nem volt az.
A kilencvenes évek időkapszulája: habár nyilvánvaló, hogy vannak még ebből a korszakból akár értékesebb, akár viccesebb szériák (a Seinfeld egy erős ellenfél lesz mindig), de talán egyik sincs, ami annyira sikeresen sűríteni tudná a korszakot, mint a Jóbarátok. Hatásait pedig még csak ecsetelni sem kell, mindenestre az is sokatmondó, hogy a befejezése után alig kellett várni, hogy rögtön „utódot” kapjon a kilenc szérián keresztül futó, szintén new york-i húszasok romantikus és munkahelyi életét bemutató sitcom, az Így jártam anyátokkal formájában, ami az „előd” bizonyos epizódjait szinte egy az egyben emelte át (például a nemdohányzó rész, vagy a barátzóna kérdése, nem is beszélve a két főszereplő közötti húzd meg-ereszd meg, de végül mégiscsak beteljesülő szerelmi szálról), s bár itt már nem kávézóban, hanem kocsmában töltik a szereplők látványosan sok szabadidejüket, a lényeg nem változott, talán csak a konzerv-kacaj lett egy kicsit erőltetettebb. A Jóbarátokban viszont még mindig jól hangzik, legyen bármennyire is idejétmúlt ez a megoldás. Úgy tűnik, a sorozat kiállta az idő próbáját, és vélhetőleg még jó egy ideig meg-megnézzük majd, hogy is volt ez az „élet-dolog” akkoriban – és hogy igazából mennyire nincs most sem másképp. (Szabó R. Ádám)
Tánc a szökőkútnál, kanapé a parkban, I’ll Be There for You – válószínűleg minden idők legtöbbet játszott főcímének elemei ezek, s hogy őszinték legyünk, a nagy Jóbarátok-jelenséget most, majdnem húsz évvel a sorozat fináléja után sem sikerült megfejteni. Hogy ennyi idő után miért ugyanolyan jövedelmező még mindig egy Jóbarátok-bögre vagy az ajtóra akasztható üres képkeret, s persze hogy miért képes egy századik ismétlés is toplistás eredményt elérni, gond nélkül leverve egy aktuális, új sikersorozatot? Vagyis, hogy miért hoz a Jóbarátok évi egymilliárdot – a hat színésznek pedig a becslések szerint évi 19-20 milliót – a konyhára úgy, hogy lényegében már egy szalmaszálat nem kell keresztbe tenni érte? Nos, válasz sok van, az viszont teljesen egyértelmű, miért küzd mindenki a finálé óta, hogy létrejöjjön a nagy reunion, ami most végre megtörténik.
Pedig a kezdetekben legfeljebb a nézettségi adatok utaltak a nagy jövőre, de például a Seinfeld tőszomszédságában induló Jóbarátokat a sajtó egyáltalán nem tette semmilyen toplista élére – mint teszi ezt most –, sőt, sok kritikus egy laza Seinfeld-utánérzésként tekintett a sorozatra. Természetesen sosem volt titok, hogy a sorozat kezdeteihez az alkotók néhány korábban megírt, de fel nem használt forgatókönyvükből dolgoztak, amiket más sorozatokhoz – például épp a Seinfeldhez – írtak. De aztán ahogy múltak az idők, változott a széljárás, és a Jóbarátok szép lassan önmaga is hivatkozási alap lett, amelynek befolyása tagadhatatlan olyan későbbi sikersorozatok esetében, mint mondjuk az Így jártam anyátokkal, a Két pasi meg egy kicsi vagy az Agymenők.
És habár 2015-ben, amikor a The Hollywood Reporter megkérdezett közel 3000 szakmabélit a kedvenc sorozatukról, a Jóbarátok végzett az élen, a ’94-es debütáláskor nem volt ilyen rózsás a helyzet. Igaz, a sorozat nyert hat Emmy-t, de a fődíjat csak a nyolcadik évad tudta megnyerni, ironikus módon az, amivel a sorozatos szlenggel élve, az alkotók elkezdtek „cápát ugrani” – gondoljunk csak Rachel és Joey tök értelmetlen összehozására, amire a történet szintjén ugyan semmi magyarázat nincs, de hát ők voltak a közönségkedvencek.
Most pedig itt állunk a nagy újratalálkozás köszöbén, miközben az eredeti sorozat még mindig fut, újra meg újra meg újra. A nézők nézik, a szakma megbecsüli és irigyli, tudósok – nyelvészek, szociológusok, antropológusok – írnak tanulmányokat róla. A Jóbarátok a popkultúra része lett. Hogy miért? Talán mert komfortérzetet ad, talán mert a Föld minden részén befogadható, talán mert minden összejött neki, jókor volt jó helyen. Szeretjük és nem szeretjük, úgy etalon, hogy közben nem etalon. (Németh Barnabás)
