Mikor az Alkonyat-széria és tinifilm-csatlósai már aszottra szívták a klasszikus zsánerek testét, hogy tinédzser-konfliktusokkal töltsék fel azokat, elkerülhetetlen volt, hogy a kiskorúsítási procedúra a szigorúan vett tinifilmek körén túlra is elérjen. Ezúttal az őrület témájával kacérkodó, nyomozós pszichothriller (Frantic / Őrület, Unknown / Ismeretlen férfi, stb.) vállalkozott egy sekélyesítő konfliktus-plasztikára.
A mostanában következetesen kritikai buktákat jegyző Allison Burnett (Fame - Hírnév, Untraceable / Gyilkosság online, stb.) legújabb forgatókönyve két trend közé lövi be magát: az említett tinifilmes, zsáner-átszabó vonulat mellett az akció- és bűnmozikat női sztárokra átprogramozó filmek (Salt ügynök, Columbiana, Haywire / A bűn hálójában, stb.) sorába is illeszkedik. De az Elveszett csak érintőlegesen akar a tinifilmek és a női akciófilmek sikerének farvizén evezni, hiszen főszereplője (Amanda Seyfried) nem az a kimondott Bravo-címlapsztár, és a komor történetvezetés is látszólag Polanski Őrületére hajaz. De a nyomasztó képi világ felszíni csomagolása mögött ugyanolyan kislányos konfliktuskezelés rejlik, mint amivel a mostanság sorozatgyártott tinifilmek előszeretettel herélnek ki keménykötésűbb műfajokat.
Főhősnőnk Jill, a paranoid pincérnő, akinek minden oka megvan a fokozott elővigyázatosságra: egy évvel ezelőtt sorozatgyilkos rabolta el, és tartotta fogva a helyi erdő egyik mélyre ásott gödrében, ahonnan Jillnek a csodával határos módon sikerült kiszabadulnia. A rendőrség viszont nem hiszi el a történetét, ugyanis fizikai vagy nemi erőszaknak a nyomát sem találták rajta, ahogy a sorozatgyilkos vagy a hírhedt gödör létezésére sem akadt bizonyíték. Ezért amikor egy nap bejelenti, hogy a sorozatgyilkos visszatért, és az éjszaka elrabolta húgát, Molly-t, a rendfenntartó erők csak legyintenek. A saját igazában megszállottan hívő Jill egyedül kezd nyomozni a sorozatgyilkos kiléte után, hogy még az éj leszállta előtt megmentse testvérét.
Az Elveszett nem kiköpött tinifilm, de az, amit nyomozás címszó alatt megpróbál eladni, leginkább a tinédzser-közönségre belőtt filmek konfliktusainak pehelysúlyú kategóriájára emlékeztet. Amatőr magánnyomozónk akciózása ugyanis abból áll, hogy ártatlan, „lányos hazugságaival” és tágra zárt bociszemeivel manipulálja az útjába akadó férfiakat, hogy áruljanak el neki ezt-azt, esetleg barátnőjéhez szalad át, és könnyes szemekkel esdekel segítségért. A szinte csak premier plánban mutatott Seyfriednek nem is kell senkivel komolyabban konfrontálódnia, így veszélyhelyzetbe is csak véletlenül botlik. De az is kitartóan gyilkolja a suspense-t, hogy az Elveszett vérbeli high concept-film, vagyis a nyomozósdi egyetlen tétje, hogy Jill vajon őrült-e vagy sem, a meglepetés így annyi lehet, mint egy pénzérme-feldobásnál (fej vagy írás?). Ráadásul a film minden mellékszálat lefarag, minden mellékszereplőt ellaposít, és csupán arra fókuszál, hogy Jill kikönyörögje a történet továbblendüléséhez szükséges infót (beszédes, hogy a Jillel szimpatizáló rendőr azért akar segíteni a lánynak, mert neki bejönnek az ilyen „őrült csajok”).
Azért akad még egy szál a filmben: míg Seyfried az arcmimikával és a szélsőséges érzelmek megjelenítésével vív harcot, addig Jill a rendőrséggel hadakozik, mivel az egyik férfit két szép szemével nem, csak egy fegyverrel sikerül szóra bírnia, és ezért körözési parancsot adtak ki ellene. Ám amikor a női akciófilmek realista jelenetezéssel (Salt ügynök) vagy valódi harcművész szerepeltetésével (A bűn hálójában) tüntetnek az agyonvágott akciótrendek ellen, Amanda Seyfriedről nehéz elhinni, hogy ha kell, férfiakat ver, vagy fegyverez le – nem csoda, hogy az alkotók képen kívülre száműzték az egyetlen részt, amikor Jillnek szorult helyzetből (egy zárt WC-ből) kell elmenekülnie a rendőrök elől. Seyfried hiteltelensége pedig a rendőrkaraktereket is magával rántotta, hiszen talán a Rendőrakadémia óta nem büntettek ilyen ügyetlen rendfenntartók a vásznon, akik nem tudnak lenyomozni, előkeríteni, ill. elfogni egy folyamatosan mobiltelefonáló, és ismerőseihez becsöngető lányt.
A film utolsó 20 perce, minden fapados megoldásával együtt, még valamelyest kárpótol az egyórányi felvezetésért, de a gyenge tét miatt korántsem csattan akkorát a finálé, hogy az elgurult popcorn-darabkák között keresgéljük leesett állunkat. Ez azért is fájó, mert a Brazíliából importált Heitor Dhalia ha mást nem, legalább vizualitásában kiugró thrillert forgathatott volna, mint tette azt a szerethetően paranoid hangulatú Nina esetében, amikoris Raszkolnyikov történetét írta át egy szegénynegyedi electro-goth lány karakterére. Az Elveszett viszont csak annyira sejtelmes és komplex, mint a címe, Dhalia pedig a plánozás szintjén sem tud kicsikarni némi izgalmat, ahogy a film színvilága is az elkoptatott, szaturált-szürkés skálán mozog.
A rendezőnő kedvelt karakterének és témájának (mind a Ninában, mind az Adriftben fiatal, traumatizált lányokról mesélt) így se különcségét (Nina), se pszichológiai mélységét (Adrift) nem sikerült átmentenie Hollywoodba. Habár az Elveszett láthatólag nagyon igyekszik, hogy elkerülje a megzakkanó, vagy őrültnek tűnő nők melodrámai (Changeling / Elcserélt életek) vagy horrorfilmes (Majd meghalnak Mandy Lane-ért, Abandoned, The Ward, stb.) kliséit, de ez hiába sikerül neki, ha cserébe nem kínál semmi érdemlegeset, és így nem tud se az Őrület vagy az Ismeretlen férfi pszichothrillereinek, se a Taken / Elrabolva akciófilmjének „női verziójává” előlépni. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy aki nem akad fenn Jill nyomozási technikáján, az elsikkasztott akció- és suspense-jeleneteken, vagy a középszerű csattanón, az akár szolidan végig is izgulhatja a filmet. De az Elveszett jó esetben is csak langyos rutinkaland lehet, nem pedig őrületes élvezet.
