Várható volt, hogy valakinek eszébe jut átgyúrni Alan Parker ismert musicaljét, a Fame-et, hiszen mostanában nagy divatja van a tini célközönségre építő, táncos-szerelmes filmeknek. Sajnos az is borítékolható volt, hogy az eredeti mű lebutított verzióját kapjuk majd a nyakunkba, amiből pont azok az elemek tűnnek el, amelyek értékessé tették a majd' 30 éves változatot.
A Fame – ahogy mondani szokás – jókor van jó helyen. Az alkotók remekül ráéreztek arra, hogy ennek a kornak a klímája kiváló melegágy lesz az 1980-as eredeti film remake-jének. Amikor a Rolling Stone összevont számának címlapján a Jonas Brothers feszeng, amikor a kiscsajok High School Musical-es füzettartójukban rejtegetik a szerelmes leveleiket és próbálják a Honey tánclépéseit eltanulni, akkor biztosan garantált egy ilyen típusú tinci-tánci mozi sikere is.
Arról nem is beszélve, hogy már jó ideje töretlen a Megasztár-jelenség sikere. Parasztasszonyokról derül ki, hogy remek operaénekesek, akik két tésztadagasztás között bizony kivágják a magas C-t és több lemezt adnak el mint a rocksztárok, BKV-sofőrök bűvölik el bikahangjukkal a nagyérdeműt, vagy épp szerény vidéki srácok bújnak elő a névtelenség homályából, hogy a Youtube-ról levadászott tánclépéseikkel csaljanak mosolyt népük arcára. A siker-pénz-csillogás hármas persze mindig is vonzotta az embereket, de manapság a médiának és a bulvárnak köszönhetően a tehetségtelenek is elhiszik a hamis amerikai álom hívószavát, miszerint bárkinek összejöhet, csak meg kell próbálni, így nem csoda, hogy mindenki valaki akar lenni, és nem látja be, hogy maximum híres senki lehet belőle, ha ebben a rendszerben próbál érvényesülni.
A Fame szlogenje is pontosan ezt a tézist igazolja: „Siker: Ők megálmodják, kiérdemlik, átélik”. Ebből a nézőcsalogató felsorolásból csak egyvalami hiányzik, méghozzá, hogy a sikernek nem csak íze, hanem bűze, vagy inkább ára is van. Bár a remake árnyaltan megvillantja a buktatókat, azért elsősorban inkább táncról, szerelemről és a kiizzadt, de megérdemelt sikerről szól, míg Alan Parker eredetije sokkal inkább a generációs, faji és nemi problémákról, a kihasználás természetrajzáról és a megfelelés kényszere alatti összeroppanásról.
A történet, a helyszín, a város ugyanaz, mint a brit Parker első amerikai rendezésében. New Yorkban vagyunk egy művésziskolában, ahová különböző érdeklődésű, tehetségű, bőrszínű, vérmérsékletű csemeték kerülnek be a felvételi vizsgát követően. A film innentől kezdve több karakter pályáját követi négy éven keresztül, így rajzolva tablót a hősökről, akik még ha különböző utakon is, de ugyanoda jutnak el: álmaik megvalósításához. Közben kapunk némi családi drámát (apuci nem hagyja érvényesülni a lányát), szerelmi konfliktust (a gaz szépfiú el akarja csábítani a hiszékeny, ábrándos lelkületű ifjú hölgyet), de főleg táncot, táncot és táncot. A zene természetesen legalább annyi változáson ment keresztül, mint maga a film, a 80-as évek funkos basszus-groove-jait itt nyálas r’n’b váltja fel, és immár a popkarrier után ácsingózó fekete pacsirtának sem Diana Ross a példaképe, hanem inkább Alicia Keys.
A 2009-es Fame igazából olyan, mint a spanyol Egy lépés előre című sorozat sok-tíz részének tömény kivonata. A karakterek mélységének kidolgozása nyilván nem is szerepelt Kevin Tancharoen tervei között, ő a drámai részek helyére új táncjeleneteket iktatott be. Persze ezen nem is csodálkozunk: ez történik, ha egy filmet nem egy rendező, hanem egy táncos készít. Tancharoen, aki többek között Madonna és Britney Spears koreográfusa volt, még sosem rendezett mozgóképet, a filmvilághoz mindössze annyi köze van, hogy producerként sündörgött, valamint részt vett az MTV DanceLife című reality show készítésében. Így attól sem hőkölünk vissza, hogy a Fame-ben több öncélú táncjelenet akad, klipes stílusban leforgatva, melyek picit sem viszik előre a cselekményt, a direktor viszont azt csinálhatta a lépések megkoreografálása során, amihez igazából ért.
Érdekes módon az eredeti darab kulcsjelenete, a nagyszabású utcai „orgia” kimaradt a friss verzióból, helyette viszont van érdektelen álarcosbál-jelenet, és egy érzelmes szerenád, ami nem kis felfordulást okoz a normális szépérzékkel megáldott emberek gyomrában. A fináléban pedig tényleg minden van, mint a búcsúban: csinnadratta, lelkizés, látvány, parasztvakítás a szó szoros értelmében állótapssal megfejelve, na és a már említett mélyenszántó tanulság monológ formájában előadva: „A sikerért meg kell szenvedni, de megéri! Az élet pedig nem habostorta.” Na bumm! Ezek után a legjobb dolog, ami a nézővel történhet, hogy a film hatására megnézi az eredetit.
