Irodalmi és filmtörténeti adottságai vitathatatlanok, a szülőkről való leválás aktualitására is rámutat, lassú tempója azonban a jó színészi játék ellenére is csak az elhivatottak számára nyílik meg.
Kosztolányi Dezső 1924-es kisregénye ma is érvényes problémát, a felnőtt gyermek szülőkről való leválásának megbicsaklását mutatja be. Vajkay Ádám és felesége egy hetet töltenek felnőtt lányuk nélkül, mert az vidékre utazik rokonlátogatóba. A szülők jól érzik magukat egyedül, lelkiismeretfurdalásuk van emiatt, kitörnek, aztán mégis minden marad a régiben. A felnőtt – a regény szerint 35 éves, ebben a tévéfilmben a huszonéves Péteri Lilla által játszott – Pacsirta, a gyermek nem tud leválni, hozzákötözi magát szüleihez (és viszont), s a történet szimbolikája szerint a kalitkában tartott gerlicéhez hasonlóan elpusztul. Az egyes lélektani rezdüléseket megrázó mélységgel mutatja be Kosztolányi prózája, és ez az, amire rávilágít az új adaptáció is.
A Pacsirta című hetvennégy perces tévéfilm a Nemzeti Filmintézet 2020-as pályázata segítségével jött létre, amely a kovid-járvány alatt a magyarlakta területek színházai és magyar filmgyártó cégek együttműködését indítványozta. A 100 millió forint körüli támogatás kevésnek számít filmes közegben, de tévéfilmként nem is a pazar látványvilág volt a cél. A kérdés az, hogy a létrehívó segély-jellegű szándék – a színházi és filmes világ számára munkát adni a nehéz időkben – hosszabb távon is tud-e kamatozni, maradandó alkotások születtek-e? Mit csináljunk kb. 10 db tévéfilmmel, amelyek műfaji határaik miatt nem mozivászonra kívánkoznak, egyszer leadják őket a tévében, majd kalózpéldányok formájában keringenek a neten?
A Pesti Magyar Színház a kínálkozó lehetőségre a Film Positive-val működött együtt, és Pacsirta című repertoárdarabját állította színpadra. Az adaptáció az 1963-as Ranódy László-féle film forgatókönyvéből (szerző: Huszty Tamás) is sokat merített, így a kalitka és a gerlice mint Pacsirta szimbóluma végig jelen vannak, illetve a lány nem később, hanem előbb érkezik haza. Spórolási okoknál fogva az elbeszélést az 1890-es évekből a Kádár-korszak hatvanas éveibe tették át, így a budapesti Pesti Magyar Színház Hevesi Sándor téri épületét (az anyaszínházat) tudták a forgatás helyszínéül használni.
Dramaturgiailag ez nem zavaró, ugyanis néhány, a politikára vonatkozó mondat átírásával a történetet is át tudták helyezni az 1960-as évekre. A színpadi kamaradráma jelleget is meg tudták őrizni néhány helyszín ábrázolásával (mint a lakás, a mulató, a Pesti Magyar Színház sokszor felismerhető terei, utcai felvételek, néhány korabeli jármű, pl. vonat helyett busz). Sőt, olyannyira a lélektani történésekre helyezték a hangsúlyt, hogy szinte mindegy is, hogy mi a „díszlet” körülöttük. Azonban a díszletszerű szoba élettelensége, a Pesti Magyar Színház kopottas háttere nem a korszak feslettségét, hanem a színház rossz állapotának kellemetlenségét juttatja az eszünkbe.
Összehasonlítva az 1963-as Ranódy-féle filmváltozattal, amelyben Páger Antal, Tolnay Klári, Nagy Anna, Latinovits Zoltán, Darvas Iván ma is érvényesen, szemet a képernyőhöz szegezően remekel, ez a változat nem tudja igazán lekötni az ember figyelmét. Sajnos világosan látszik a különbség a színházi és a filmes színészek között (ezt a dilemmát évek óta feszegeti a szakma és a közvélemény). Lehet, hogy a gyakorlatlanság miatt, de azok a színészek, akiknek nincs filmvásznon tapasztalatuk, nem is tudtak hozzáidomulni a kamera jelenlétéhez (ez a többi színházas tévéfilmre is érvényes). Ez szerencsére nem vonatkozik Rancsó Dezsőre, aki Vajkay Ákost alakítja: ő filmvászonra termett, szereti és vonzza a kamera sok közelije, mély orgánuma pedig lágyan színezi jelenlétét, magára vonzza a tekintetet, a karakter mély fájdalmát átérezzük általa. Ebben méltó partnere Bede-Fazekas Annamária is, az anyát játszó színésznő – kettősük is nagyon kifejező. A Pacsirtát alakító fiatal színésznő, Péteri Lilla elcsúfító maszkja ellenére is bájos és szép, de alig van jelen a filmvásznon. A tévéfilm érdeme, hogy az anyag szoros olvasásával rámutat, hogy nem a lány kora, nem a külső tulajdonságai számítanak, hanem a lelki folyamatok. Filmszínészetből még a gyakorlott Haumann Máté és a mindig szikrázó jelenlétű Döbrösi Laura emelendő ki. A többiek nem tudtak érvényesülni, akár csak a karakterüket megtestesítő sárszegi lakosok és társadalmi rétegük elő-előbukkanó történetei.
Az alkotók legjobb szándékukkal és hozzáértésükkel tették a dolgukat a rendelkezésre álló néhány hónap leforgása alatt, amikor azonnal kellett dönteniük, hogy mely repertoárdarabjukat ültessék át filmre mindenféle furcsa kikötéssel (mint pl. hogy nem használhatják a színházi díszleteket, hanem újszerű tévéfilmet kell gyártaniuk). Jó ötlet volt ezt a művet választani, Paczolay Béla, a rendező aprólékos műelemzéssel tár fel rétegeket, de azt sajnos borítékolni lehet, hogy kevesek fogják megnézni, és vontatottsága miatt nem biztos, hogy a középiskolások végig tudják ülni a hetvennégy percet. Jóindulattal meg lehet találni a jót ebben a filmben, és magyartanárok, Kosztolányi-kutatók és Kosztolányi-rajongók ínyenc módjára fogják megnyalni mind a tíz ujjukat. De ez volt-e a cél? Oktatási segédanyagot gyártani?
