Sérgio Machado filmje az Isten városához hasonló érzékenységgel beszél a brazil nyomornegyedekről és a kitörés lehethetetlenségéről, csak ezúttal nem egy fotós, hanem egy hegedűművész szemszögéből.
A kortárs dél-amerikai filmművészet a társadalmi problémák iránti szenzibilitás miatt a neorealizmus követőjének tekinthető, noha az olasz iskolánál mérsékeltebb távolságtartás és inkább a művészi/személyes tónusok megpendítése jellemzi. Még ha egy személyes történetet feldolgozó filmről is van szó, akkor is átitatja valami kiirthatatlan, eredendően társadalmi konfliktus: A második anya (Que horas ela volta?) melodrámájának hátterében például a szegények-gazdagok közötti társadalmi szakadék húzódik. A brazil társadalom polarizáltsága a komolyabb hangvételű A hegedűtanárban is fontos szerepet kap: ismét betekintést nyerhetünk az Isten városában (Cidade de Deus) és a Göndör fürtökben (Pelo malo) plasztikusan ábrázolt gettók világába.
A hegedűtanár főhőse azonban a társadalom felsőbb rétegeiből érkezik. Laerte tehetséges hegedűművész, akinek legnagyobb álma, hogy beválogassák a Sao Paolo-i Állami Szimfonikus Zenekarba. Azonban a meghallgatáson lámpaláza miatt ugyanúgy elbukik, mint az Ujjakban (Fingers) a zongorista Harvey Keitel. Laerte kénytelen megküzdeni a kudarccal: pénzszűkében hegedűtanári állást vállal a nyomornegyed egyik iskolájában. Az oktatás nehezebb, mint elsőre gondolta: a nehéz sorsú diákok nem tudnak kottát olvasni, épp hogy a hangszerkezelés alapjait ismerik, ráadásul komoly gondjaik akadnak a koncentrációval és fegyelemmel is. Azonban Laerte kitartó munkája zenekart farag belőlük, amiben egy-két igazi tehetség is felcsillan. Hiszen – amiképp az a 2008-as A szólistában (The Soloist) is látható volt – a (brazil) társadalom marginalizált rétegei is rejthetnek zenezseniket, nem csak remek focistákat. Ám a körülmények derékba törik az álmokat: amiképp az Isten városában, itt is a jófiú esik áldozatául a gettó bűnös világának.
Sérgio Machado alkotása tulajdonképpen egy személyes drámával átitatott társadalmi látlelet. Amiképp Thészeusz az alvilágba, Laerte is úgy száll alá a társadalom alsóbb rétegeibe, hogy a kíméletlen körülmények tapasztalata által váljon jobb emberré. A hős személyiségét a nyomornegyedben átélt tragédiák fejlesztik: a társadalmi érzékenység elnyerésével válik igazán erős emberré és érett művésszé, aki végre beteljesítheti álmát. Képes lesz úgy is tökéletes pontossággal, lámpaláz nélkül játszani a színpadon, hogy nem szorítanak fegyvert a halántékához. De ehhez előbb át kellett élnie ezt a fenyegető helyzetet és még számos másikat a gettóban.
Érdekes filmnyelvi kontraszt A hegedűtanárban, hogy míg a férfi Sao Paolo gazdagabb kerületeiben (a Zeneakadémián, szórakozóhelyeken, vagy az otthonában, azaz „saját közegében”) mozog, a kamera egészen közel megy hozzá. Szűkebb, már-már klausztrofób képkivágatokat látunk. Ezzel szemben a lepusztult hídon való átkelés után néha egészen nagytotálig tágul a kép: a környezet, a szegénynegyed ábrázolása válik érdekessé. Lepusztult, egymás hegyén-hátán sorakozó lakóodúk árnyékában, az utcákat átszövő kábelek alatt, zsúfolt utcákon sétál hősünk – szinte még a hőséget és a nyomor bűzét is érezni. Azonban A hegedűtanár nem pusztán rideg és steril leírását nyújtja ennek a környezetnek: az iskolában és azon kívül számos mikrodráma körvonalazódik. Fiatalkori terhesség, alkoholizmus, drogügyletek, családon belüli erőszak és természetesen a gettó alvilága is kimutatja a foga fehérjét. Noha ez utóbbi ábrázolása korántsem annyira erős, mint az Isten városában: az erőszak kevesebb, a gengszterek kisstílűek.
A nyomor kilátástalanságából, mint számos más esetben, most is a művészet, a zene mutat kiutat. A hegedűtanár több ponton is a gettó fiataljainak szájába adja tanulságát: a muzsika az, ami elfeledteti velük a külvilág gondjait és átmenetileg gyógyírként szolgál, noha társadalmilag determinált sorsukat sajnos nem változtathatja meg. Egyikkőjükből sem lesz sztárzenész, egyikőjük sem fog a zene által kitörni a nyomorból. A látogatóba érkező tanítvány ezért is néz körül zavart iróniával a hegedűtanár jómódú lakásán: neki ez sosem fog megadatni, de már az is valami, hogy a zene erejét megismerte. Így a bekövetkezett tragédia ellenére is katarzis-szerű feloldozást ad a film zárlata: egy sikeres fellépést követően Laerte összes tanítványa a Zeneakadémián élvezi a profi előadást.
