A 21. Titanic Filmfesztivál egyik legkellemesebb meglepetése volt a venezuelai rendezőnő harmadik nagyjátékfilmje. A szinopszis és a plakát könnyed latin-amerikai képeslapot ígért, a film viszont kemény, nyomasztó társadalomképet nyújt, 90 füllesztő percen keresztül.
Ez pedig érdekes, mert a Göndör fürtök mikrokörnyezetben, kevés szereplővel és viszonylag egyszerű történettel dolgozik. Egy kilencéves kisfiú (Junior) a főszereplő, aki lázasan készül a szeptemberi évnyitóra, ahova minden gyereknek kell vinnie egy igazolványképet. A göndör hajú kissrác a fejébe veszi, hogy a fotózásra kiegyenesíti a haját, mert most minden énekesnek olyan van – és hát egy nap majd ő is híres énekes szeretne lenni. Az új frizura elérése azonban nehezebb, mint gondolná, így az egész lassacskán afféle rögeszmés küldetésévé válik, és egyre eszelősebb ötleteket követel.
Mariana Rondón nagyszerűen vegyíti ezeket az őrült ötletek által kiváltott szerény humorbombákat filmje alapvetően komor világával. Nem színvilágról van szó, hiszen a nap izzasztóan tűz mindvégig, és hasonlóképp sistereg az impulzív természetű anya is. A komorságot sokkal inkább az ártatlan tervet követő események okozzák, az anya ugyanis pánikba esik, és egyre szilárdabb meggyőződése lesz, hogy a fiának homoszexuális hajlamai vannak. Ez márpedig megengedhetetlen Venezuela utcáin, ahol állandó háttérzaj a fegyverropogás – többek között Junior apját is az vitte el.
Széles társadalmi tabló tehát nincs, a fojtogatóan szűk bérlakás falait mégis átlépi a történet. Elsősorban az anya reakciói azok, amelyekből kirajzolódik előttünk a Venezuela utcáin uralkodó közhangulat. Helyenként aztán szó szerint is kimozdulunk, és gyakorlatilag neorealista hagyományok mentén követni kezdjük a városban kóborló szereplőinket. A fő színtér mégis a lakás, illetve lakások: Juniorék lakása, a gyakran bébiszitterkedő szomszédé, a nagymamáé. Félhomályos, füstös kis terek ezek, melyekből szinte árad az állott levegő és a forrongó indulatok szaga. Junior pedig kilóg ebből a képből: túlságosan álmodozó természet, a mozgása is nyegle, nem érdekli se a foci, se a kosárlabda… Szépen sorba vesszük ezeket a gyanakvásra okot adó dolgokat, a közhelyességbe viszont mégsem csúszunk át. Rondón jó színészvezető: két gyerekszereplője eszközök nélkül, a maguk természetességében mozog a kamera előtt.
A fő érdem mégis az anyát alakító Samantha Castillóé. Egy olyan nőt kell megformálnia, aki egyedülálló (és legtöbbször munkanélküli) anya lévén kénytelen volt megkeményítenie magát az évek alatt, és erre próbálja sarkallni a fiát is. Sokszor látott helyzet ez: védeni próbálja Juniort, eszközei és indulata mégis elhomályosítják az eredeti szándékot. Rideg, távolságtartó anya, szó szerint is. A film egyik apró, ám azzal együtt is legfájdalmasabb mozzanata többször is visszaköszön: a nő ellöki magától a fiát. A buszon feláll mellőle, és átül máshova, az otthoni kanapén szinte már a karfára száműzi, az utcán is űr tátong közöttük. A testi kontaktus görcsös elkerülése nemcsak a kisfiút, de a nézőt is összezavarhatja, hiszen azt is látjuk, hogy Marta bármire képes, hogy állást szerezzen magának, ugyanakkor puszta örömszerzés céljából is tart alkalmi szeretőt. Még a kisöcs is megkapja az odaadó gondoskodást, csak Junior nem.
A szexualitással, azon belül is a melegség (vagy egyéb queer orientáció) gondolatával kacérkodó, de még nem kamasz gyerekekről mindig nehéz és kockázatos filmet készíteni, főleg objektív, konkrét válaszokat és ítéleteket nem adó, a problémát viszont precízen körüljáró filmet. Ma már inkább aranyos, 1979-ben még bátor példája volt ennek a Nem vagy egyedül (Du er ikke alene), 2002-ben a Nicholas természete (The Nature of Nicholas) vagy 2011-ben a Tomboy, hogy csak néhány erős példát említsünk. A Göndör fürtök magabiztosan csatlakozik ebbe a sorba, és problémafelvetésének kényelmetlenségével ugyanazt bizonyítja, mint a fent említett filmek: nemcsak a megválaszolatlan kérdés sok, de a még fel nem tett kérdés is.
