Szürke kezeslábasba bujtatott alakok egy vidéki kőfejtőben, nyakig bebugyolált stáb, a nemzetköziség ellenére csendesebb, kimértebb hangulat. Bár Kristóf György filmjének még csak 7. forgatási napján járunk, olyan, mintha résztvevői már az idők kezdete óta itt élnének, mint egy különös törzsközösség. A Bunker forgatásán járva mi is egy pár órára beépültünk közéjük, ízelítőt kaptunk egy mozgással kommunikáló törzs energiájából, megtudtuk, hogy Pálos Gergely operatőr mit hozott át a Roy Andersonnal való közös munkából, és arra is fény derült, hogy mit keres a forgatáson egy csirke.
Törzsi tánc a föld alatt
Egy hatalmas kőfal előtt álló monitor előtt Kristóf György rendező, Pálos Gergely operatőr, és Anton Lachky koreográfus ülnek. A barlangszerű kőfejtő tágas, zegzugos, magas barna falaiban egyszerre van valami magasztos és nyomasztó. Sötét terét szinte csak filmes lámpák világítják meg, ami miatt mindenki óvatosan, a sötét miatt mégis bátran mozog. Ezen a megállapításomon felbuzdulva közelebb lépek a monitorhoz, és keresek a vállak között egy olyan pozíciót, ahonnan ráláthatok a felvételre.
A barlang akusztikája miatt különösen hangzó „Action!” után egy gigantikus mennyiségű szőke göndör hajjal rendelkező fiúra fordul a kamera, aki különös párbeszédbe kezd egy nála alacsonyabb, barna hajú lánnyal. Táncolnak, jobban mondva mozgás által kommunikálnak ebben a börtönszerű térben, a kamerát is a köztük levő feszültség és a mozdulataik irányítják. Bár nem tudom, mi a jelenet előzménye, egyértelmű, hogy egyfajta konfliktus van köztük. „Amit láttok, az egy klasszik dance battle, de van, amikor csak kezeket veszünk, van, amikor lábakat, különböző részleteket. Egy hónap próbafázisunk volt, ott építettük fel a jeleneteket úgy, hogy Antonnak és nekünk is jól legyen.” – avat be a rendező.
Felvétel felvételt követ, a rendező, az operatőr és a koreográfus pedig feszült figyelemmel próbálják összehangolni saját területeiket. A sötét miatt már-már lopakodásnak tűnő, telefonos werkfotós túráim közben észreveszem, hogy az egyik sarokban egy ketrecbe zárt csirke ül, türelmesen várva a sorát. Az ebédszünet elején, a fényre kiérve megtudom Györgytől, hogy valóban egy fiktív börtönszerű térben vagyunk, itt élnek a rabok egész életükben, és a csirke mibenlétére is magyarázatot kapok. „Egyszercsak összeomlik a rendszer, és a rabok kiszabadulnak. De nem a felszínre törnek ki, hanem egy fura földalatti helyre, ahol rájönnek, hogy az igazi szabadsághoz az út egy 50 méter magasan álló lyukon át vezet. Nem tudnak odajutni, amíg egyszercsak meg nem jelenik egy csirke, aminek a hatására az egyik szereplő képes lesz levitálni. Akkor azt hiszik, hogy a csirke jelenti a megoldást, de végül rájönnek, hogy valójában az akaratuk és az összefogás ereje a szabadság kulcsa.” A rendező első, Cannes-t is megjárt filmje, az Out is egy érdekes műfaji kísérlet volt, úgy tűnik, ez a Bunker esetében sem lesz másképp. Amikor a rettegett második film nyomásáról érdeklődöm, György bevallja, hogy az Out után érezte, hogy választania kell a stilizáció és a realizmus között, de táncfilmes forma megszabadította ettől a tehertől.
Eltáncolni egy történetet
A sajátos nyelven kommunikáló szereplők és a látvány zordsága egyből felidézte bennem a Törzs című ukrán filmet, amiben a kimondott szavak hiánya egy újfajta filmnyelvet teremtett. György filmje is egy hasonlóképpen sajátos elbeszéléssel operál, egyfajta parabola az elnyomásról és a szabad akarat erejéről. Nagyon érdekel, hogy milyen ez a nyelv, kinek szól, ezért erről faggatom tovább a rendezőt: „Ez egy történetmesélő táncfilm, amihez meg kellett találni azt a táncnyelvet, és azt a történetet, ami alkalmas erre. Olyan sztorit kerestünk, ami elmondható tánccal, de közben elég érdekes is, mert az a cél, hogy ez a film a nagyközönség számára is élvezhető lehessen.” Ennek a kialakításában fontos szerepet töltött be Anton Lachky szlovák koreográfus, akivel hosszú folyamat során találták meg egymást. Anton kávézását megzavarva a koreográfiáról és a közös munkafolyamatról kérdezem őt. „A táncnak időre van szüksége ahhoz, hogy megszülessen. Négy hetet töltöttünk a stúdióban, a forgatás pedig három hetes lesz. A legizgalmasabb tényező számomra a beszéd teljes hiánya volt, ez jelentette azt a kihívást, ami miatt elvállaltam a projektet. Elsősorban nem is a koreográfiát, hanem egyfajta esztétikát, hangulatot próbáltam teremteni, ami képes helyettesíteni a verbalitást. A legfontosabb az volt, hogy Gyurival találjuk meg a közös nevezőt ebben a nyelvben. Ez meg is történt, de a finomhangolás nem állt meg, hiszen mindig, amikor kamera elé kerülünk, újra kell gondolnunk a mozgást a kompozíció érdekében.”
A Bunker nemzetközisége egyébként nem csak Lachky személyének tudható be, a táncosok közül is sokan jöttek különböző európai országokból. De szinte mindegy, hogy Angliából, Oroszországról, vagy éppen Magyarországról jöttek, mind nagyon hasonló stílusban táncolnak, hiszen minden kornak megvan a maga trendje – tudom meg Ladányi Andrea táncművésztől (Sorstalanság, Post Mortem), aki a film egyik kulcsszerepét játssza. „Négy évvel ezelőtt volt egy casting, amire elmentem, és utána kezdtünk el beszélgetni Gyurival. Ott kezdődött a szakmai barátságunk, ami azóta is tart. Mindig megosztotta velem a forgatókönyv alakulását, illetve megállapodtunk, hogy minden casting-videót végignézek, és elmondom a véleményem. Pont két nappal ezelőtt találkoztam az egyik forgatókönyvíróval, és ő mesélte, hogy amikor a castingon megjelentem, az kinyitott számukra egy nagyobb perspektívát, egy dimenziót arra, hogy a film még több legyen.” Andrea karaktere kissé kilóg a filmbeli közösségből, a börtön lakói rajta kívül mind fiatalok, ennek ellenére azt mondja, egyenrangúként van tekintve ebben a konstellációban: „Az én létezésem nem kívánja őket elvinni különböző irányokba, pusztán érdekes lesz az, hogy mit keres ott ez az idősebb figura. Találkozik a tapasztalat, a tudás a fiatalsággal – azokkal, akinek még nincsen múltjuk, csak jelenük és jövőképük.”
Az Andreával való beszélgetés után megpillantom Judith State román színésznőt (Sieranevada, Monștri.), aki éppen ebédjét fogyasztja. Szívesen válaszol, miután eszik, mondja, de mire eljutnék hozzá, nyomát veszítem. Nem tudom eldönteni, hogy rejtélyesen eltűnt, vagy csak ügyesen bújkál az ebédelő stáb között. Helyette Antontól érdeklődöm a táncosokkal való munkáról, aki elmondja, hogy ez egy állandó készenléti állapot, ami a táncosok esetében különösen nehéz munka, erős figyelmet, folyamatos bemelegítést igényel. Örömmel, szinte büszkén osztja meg, hogy ezek ellenére nem volt súlyosabb sérülés, hozzátéve azt is, mindenki vigyáz magára.
„És akkor elkezdünk mászni”
Arra a kérdésemre, hogy a mozgás irányítja-e a kamerát, vagy fordítva, Pálos Gergely operatőr válaszolt: „Vannak táncos jelenetek, ahol a koreográfiát kell lefilmeznünk, és vannak nem táncos részek, ahol a kamera a meghatározó. Közösen találjuk folyamatosan ki a vizuális nyelvét, elég sokat improvizálunk.” Gergő egyébként nemrég költözött haza Svédországból, ahol több Roy Andersson-film operatőreként lett ismert. Bár Andersson stilizált világában és a Bunker improvizációs nyelvében az ég világon semmi közös nincs, mégis kíváncsi voltam, hogy van-e valami, amit Gergő át tudott örökíteni ebbe a filmbe a svéd mestertől tanultakból: „Nagyon más a hagyományos filmkészítés, mint ahogy ő gondolkodik, és ez a táncfilm is egészen más nyelvet beszél, talán ez közös bennük. Nagyon nyitottá tett a vele való közös munka, ebben a folyamatban is próbálok az maradni.”
A beszélgetések és a forgatáson látottak arra engednek következtetni, hogy a film rendeltetése megvizsgálni, hogy el lehet-e mesélni egy általános érvényű történetet testbeszédre, mozgásra alapozva. Ha valóban így van, akkor igazán figyelemreméltó kísérletnek lehetünk majd a tanúi, ebben Pusztai Ferenc producer is megerősít. A korprodukciós háttérre vonatkozó kérdésemre elmondja, hogy mivel György szlovákiai magyar, neki „teljesen organikus volt a szlovák filmalaphoz pályázni”, és mivel a FAMU-n diplomázott, a cseheknek sem volt idegen őt támogatni. Megosztotta azt is, hogy bíznak a Nemzeti Filmintézet támogatásában is.
Egyébként a KMH Film producerének is köszönhetünk olyan függetlenfilmeket, mint a Szabadesés, A nyomozó, vagy a Pál Adrienn. A Bunker is elég távol áll a fősodortól, ezért kíváncsi voltam, hogy Ferencet mi vonzza ezekben a filmekben és, hogy mi alapján dönt arról, hogy mihez járul hozzá: „Az én ízlésemhez és szakmai elképzelésemhez ezek a filmek közelebb állnak. Nincsen ilyen kőbevésett, egyértelműen értelmezhető válasz arra, hogy mi alapján dönt egy producer. Az nem elég, ha van egy alkotó, és az sem elég, ha van egy jó könyv. Ez egy komplex együttható, több tényezőből jön egy olyan érzés, hogy én szívesen mászom meg ezt a hegyet veletek azért, hogy a film megszülessen. És akkor elkezdünk mászni.”
A forgatáson töltött pár napból úgy tűnt, nekünk is érdemes lesz velük mászni, mert Bunker egy merész és izgalmas vállalás, egyetemes formája miatt pedig bárki számára befogadható lehet.
