Carlos Acosta, kubai származású balett-táncos még csak a negyvenhatodikat töltötte be idén, életéről viszont máris film készült. Adódik tehát a kérdés, vajon érdemes-e mozgóképes emléket állítani egy olyan művésznek, aki egyelőre alig jutott túl élete derekán. A kérdés végén lévő kérdőjel pedig egyre növekszik, ahogy az Út a királyi operába című filmet nézzük…
A kubai kommunizmus teljes nyomorában, egy teherautósofőr apa és egy háztartásbeli anya neveltetése alatt felnövő, majd tehetsége révén, hátrányos helyzete ellenére is Londonig és az Amerikai Egyesült Államokig balettező Acosta – vagy apja által adott indián-becenevén csak Yuli – élete unalmasnak éppen nem mondható. Igazi népi hősről van ugyanis szó, aki alulról jött és magasra szárnyalt, teljesítményével hamar híres lett és gazdag, sőt, a londoni The Royal Ballet első színesbőrű magántáncosa is. Mindennek ellenére mégis hiányzik valami az Acosta 2007-ben íródott No Way Home: A Cuban Dancer’s Story című önéletrajzi könyve alapján készült filmből, ami elengedhetetlen egy hollywoodi recept szerint építkező „Higgy az álmaidban!”-típusú moziélményhez. Ez a valami pedig a komolyanvehető akadály.
Az Út a királyi operába onnantól követi Acosta életét, hogy kisgyerekként kizárólag saját kedvtelése céljából breakelni kezdett egy csoport utcagyerekkel egy Havanna külvárosában lévő vasútállomáson. Ügyes mozgására, tánctehetségére az arra járó, meglehetősen keménykezű édesapja is felfigyelt, aki ugyan szigorú fülcsavargatások közepette kikötötte hősünknek, hogy többet nem lóghat együtt a szedett-vedett társaságával, viszont egyúttal be is íratta egy balettiskolába, ahonnan Acostát kis túlzással egyenes út vezette a világhírnév felé. Ha volt is buktató vagy gátoló tényező a karrierjében, azokat a film szerint Acosta saját magának köszönhette – annak a kissé furcsának tűnő ténynek, hogy erőszakkal próbált ellenállni a sikerre született szerepnek, amiről úgy érezte, hogy az élet (vagy az édesapja) ráerőlteti. Mivel karrierje során a külső tényezők valahogy mindig klappoltak, a neves intézmények rögtön fogadták, a nemzetközi versenyeken pedig első helyen végzett, hogy aztán nyelvtudás nélkül is zsíros szerződéssel nyíljon meg neki a londoni királyi opera kapuja, nézőként csak a vállunkat tudjuk vonogatni arra, miszerint Acosta eközben állítólag végig attól szenvedett, hogy nem is a saját gyerekkori álmát valósítja meg, ami szerint példaképéhez, Peléhez hasonlóan focista szeretett volna lenni.
A főszereplő karaktere tehát sem renitens, öntörvényű kisgyerekként, sem a siker küszöbén őrlődő fiatal felnőttként, sem pedig befutott középkorú férfiként bölcselkedve nem kínál túl sok izgalmat, ellenben édesapja szerepével, aki az Út a királyi operába egyetlen emlékezetes pontját adja. A Ken Loach ügyeletes szerzőtársa, Paul Laverty által írt forgatókönyv konzervatív gondolkodású, sokszor durva és maradi, ám szíve mélyén a fiának csak a legjobbat akaró férfinak ábrázolja Pedro Acostát, akit épp annyiszor gyűlölünk meg a játékidő során kegyetlen nevelési módszerei, büntetései miatt, mint ahányszor vele együtt érezzük át, mekkora büszkeséget is jelenthet neki, hogy a fiának végre sikerült kitörnie abból a szegénységből és nyomorból, amelyben a családjuk generációk óta létezett. De azt is megértjük, miért akarja olyan erőszakosan rábeszélni a fiát, hogy felejtse el Kubát, és fogadja el új otthonának Londont. Az apa figurájának komplexitását és ellentmondásosságát erősíti az őt, három különböző életszakaszban is megszemélyesítő Santiago Alfonso kiemelkedően profi játéka, ami már csak amiatt is említésre méltó, mert az amúgy tánckoreográfusként dolgozó Alfonsónak ez az első filmszerepe.
Talán maradandóbb élményt nyújthatott volna az Út a királyi operába, ha Acosta édesapját teszik meg főszereplőnek, és az ő nézőpontjából láthatjuk először a nagyvásznon a híres balett-táncos lenyűgöző karrierjét. Jelenlegi formájában ugyanis maximum egy „oké-érzetünk” lehet ettől az egész flashbackes nosztalgiázástól, amelyben a középkorú Carlos Acostát saját maga játssza – nem túl jól.
