Legyen szó a váci börtön elítéltjeiről, bohócdoktorról, újcirkuszi társulatról, vagy indiai savtámadások áldozatairól, Halász Glóriának mindeddig sikerült megtalálnia azokat a különc sorsokat és nem mindennapi élethelyzeteket, amelyeknek határozottan ott a helye a vásznon.
A Három tánc is ezt a sort folytatja; és akárcsak az előző történetekből, ebből a filmből sem hiányozhat a művészet, az alkotás; szereplői pedig hisznek álmaikban, és abban, amit csinálnak. Ötödik dokumentumfilmjében Halász Glória három fiút követ egy éven keresztül, akiknek sorsát a tánc, pontosabban a balett és még pontosabban a klasszikus balett iránti szenvedélyük köti össze. Mindhárman a Magyar Táncművészeti Egyetem diákjai, a legkisebb I., a középső V., a legnagyobb végzős, IX. osztályos. E három generáción keresztül mutatja be a film az iskolába kerüléstől a balettművésszé válásig vezető meglehetősen rögös utat.
Marcell alig tíz éves, de már hozott egy nagy valószínűséggel életre szóló döntést: balett-táncosnak tanul. Vele járunk első osztályba és tapasztalunk meg mindent, ami ezzel jár; vele tanuljuk az első mozdulatokat, járunk (a felnőtt fejjel is nehéznek tűnő) próbákra, halljuk az első dicséreteket, (de inkább) kritikákat, éljük át az első vizsgákat, sikereket, kudarcokat. A film második szereplője Ábel, aki ötödik éve tanulja hivatásosan ezt a 600 éves hagyományokkal rendelkező művészeti ágat; rajta keresztül láthatjuk azt, hogy gyakran évek sem elegendőek egy-egy mozdulat tökéletesítéséhez, hogy a fejlődés mindennapi, folyamatos erőfeszítést igényel; de minden kritika és kudarc ellenére ő fogalmazza meg azt, hogy hisz abban, hogy munkájának meglesz a gyümölcse. Demeter végzős balett-tanonc ugyan, de a nagybetűs élet még csak most kezdődik; állást találni egy társulatnál neki sem könnyebb (sőt, talán nehezebb), mint munkát kapni egy frissen végzett egyetemi hallgatónak; annak ellenére, hogy ez a pálya több erőfeszítést, időt és befektetést igényel.
A Három tánc – akárcsak a Halász Glória eddig vászonra vitt történetei – játékfilmes igényességű és képi világú, személyes hangvételű dokumentumfilm. Nemcsak a szereplők hétköznapjaiba, életük meghatározó pillanataiba és személyes vívódásaikba, hanem az egymással és tanáraikkal való kapcsolataiba, a próbatáncok, vizsgák és versenyek megpróbáltatásaiba is enged minket bepillantani a film. Láthatjuk, hogy a fiúknak a fizikai fájdalmak mellett mennyi cinizmussal és leértékeléssel kell szembenézniük minden nap; ezeken túl pedig annak is szemtanúi vagyunk, hogy a kemény munka nem mindig jár sikerrel – és elgondolkodhatunk azon, hogy a helyükben mi képesek lennénk-e újra felállni, folytatni és újra meg újra motivációt találni.
Egy-egy interjúrészleten keresztül a fiúk személyes élettörténetük fontos állomásairól is beszélnek: többek között arról, hogy hogyan találkoztak először a tánccal, milyen jelentéssel bír számukra, milyen lemondásokkal jár és milyen hobbikra ad lehetőséget ez a pálya. Akárcsak a rendezőnő korábbi alkotásainak esetében, a történetmesélés itt sem korlátozódik a realitásra; a film visszatérő jelenete az a lírai jellegű és szimbolikus töltetű kép, amikor a szereplők egyedül, egy üres teremben, reflektorfényben táncolnak.
A film dinamikáját nemcsak a táncmozdulatok, hanem az ezeket követő kamera (operatőrök: Podányi Dániel és Pataki Ádám) és a Pénzes Máté által jegyzett jazz-futamok is meghatározzák. Összességében a film egy flow-élmény, nemcsak balett-táncosoknak és balett-rajongóknak, hanem mindenkinek, aki elhiszi, hogy annak ellenére, hogy a könnyű, szinte instant sikerek korszakát éljük, nemcsak színház az egész világ, hanem – a tanévet és egyben filmet záró gondolatot idézve – a tánc az élet.
