Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy szerelemféltésből vagy visszautasítás miatti, sértett gőgjükben löttyintenek férfiak savat a nők arcára, akiket ezzel egy életre megbélyegeznek. A Rupa butikjából kiderül, hogy ennél sokkal árnyaltabb a kép, ugyanolyan sokszínű, mint a címszereplő lány boltocskájának kelméi.

Halász Glória nem oknyomozó dokumentumfilmes, nem keresi meg és ábrázolja kibontakozásának folyamatában a konfliktust. Helyzeteket, arcokat, sorsokat keres, megmutat, bemutat velünk és köztünk élő embereket, akiket túl kevéssé ismerünk: néhány éve vette filmre egy börtön színielőadásra készülő lakóit, aztán Lalát, a bohócdoktort, aki némi festékkel és piros krumpliorral lop egy kis vidámságot gyógyíthatatlan beteg gyerekek életébe, idén pedig egy cirkusz artistáit, akik kegyetlen törések, szakadások, nyúlások árán is, megszállottan készülnek egy fellépésre. Most új filmje, a Rupa butikja járja – és nyeri sorra – a nagyvilág fesztiváljait (legutóbb, a hétvégén pl. a Zsűri Nagydíját hozta el az ENSZ filmfesztiváljáról, az UNAFF-ról): témaválasztásában messzire szakadt a kis, Kárpát-medencei közegtől, de nem vált meg a Élet és az Ember elemi szépségének az ábrázolásától. Sőt, ha eddig úgy tűnt, a rendező a művészet hétköznapi arcára kíváncsi, ugyanezt megtalálta a sokszínű és sokoldalú Indiában is – csak teljesen másképpen.

A nyugati emberek – és most az egyszer mi, itt a Kárpát-medencében is annak számítunk – többnyire hallottak az indiai savtámadások jelenségéről. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy szerelemféltésből vagy visszautasítás miatti, sértett gőgjükben löttyintenek férfiak savat a nők arcára, akiket ezzel egy életre megbélyegeznek. A Rupa butikjából kiderül, hogy ennél sokkal árnyaltabb a kép, ugyanolyan sokszínű, mint a címszereplő lány boltocskájának kelméi. Míg ugyanis Rupa, egy ilyen savtámadás áldozata beszámol szorgos kézzel megvalósítás folyamatában levő álmáról, hogy ruhahollekciót tervezzen a hozzá hasonló szerencsétleneknek, több másik nő is elmeséli a saját történetét. Nemcsak férfiak, hanem nők is vannak az elkövetők között, nemcsak a féltékenység, hanem anyagi konfliktusok is húzódhatnak a háttérben, az elkövetőket bebörtönözték vagy szabadon élnek ma is, akár éppen a sértett közvetlen közelében, de az eredmény mindig ugyanaz: halál vagy egy túl fiatalon kerékbe tört élet.

A párhuzamosan kibontakozó, megdöbbentően kegyetlen sorsok között lassított felvételeken látjuk az ezerszínű utcát: büszkén vonuló nőalakokat, különböző korú férfiakat és fiúkat – és ez a lassítás önkéntelenül is az elmélkedés, a kételkedés felébresztésének eszköze: vajon az épp mutatott, nemes vonású férfiarc mögött mi rejlik? Vajon ő is veri a feleségét, mint az épp megszólaló asszony férje? Hiszen már a film legelején hallottuk: a nőknek nincs értéke ebben a társadalomban, a nők a férfiak alárendeltjei, bármit megtehetnek velük, az nem bűn.

Mindennek ellenére hamar világossá válik: a filmben megszólalók nem áldozatok, hanem túlélők – legalábbis ilyen szempontból igyekeznek újraépíteni önmagukat. Ha az arcukat el is kell takarniuk, hogy bizonyos helyzetekben könnyebben érvényesüljenek, határozott álmaik vannak, és sikerült megtalálniuk magukban az értékeset. Segítségükre vannak ebben sorstársaik, de szerencsére férfiak is, családtagokként vagy egy alapítvány formájában.

A film bevonja a férfi szemszöget is: a segítő szándékú, nyugati gondolkodású férfiét, az értetlen, de jó szándékú apáét, és a részegen elkövetett bűnét félig-meddig bánó, visszafogadott, de sokkal jobbá nem vált férjet egyaránt. Sőt, van közöttük olyan is, aki egy savtámadás áldozatában találta meg az Igazit, és most már a következő generáció nevelésével – az igazi, hosszú távú megoldással – foglalkozik. Úgy tűnik, olyan bűnöst nem sikerült megszólaltatni, aki viszont nem bánja, amit tett, pedig bizonyára olyanok is bőven szaladgálnak azokon az utcákon, talán éppen azokon a lassított felvételeken bukkant fel egyikük-másikuk. Talán attól a nézőben is könnyebben elszabadulna az indulat – pedig nyilvánvalóan nem ez a cél. A film nem akar vitát gerjeszteni: felmutat egy problémát, vállalja, hogy a (nemzetközi) közvélemény elé viszi, és megmutatja azokat, akik megoldást keresnek rá – az okozók itt és most nem fontosak.

A Rupa butikja szinte kizárólag a beszélő fejes megoldásokra épít, aminek itt igen fontos szerepe van. Legyünk őszinték önmagunkkal szemben: ezeket a torz arcokat cseppet sem könnyű nézni. A szépet, de legalább az épet mennyivel könnyebb lenne! Csakhogy a film készítői is ugyanúgy közelítenek témájukhoz, mint a már említett alapítvány aktivistái: ezek a nők példamutató, erős túlélők. Itt tátong a pátosz nagy csapdája – de a film sikeresen elkerüli. Ugyanakkor határozottan felszólítja a társadalmat – és egyúttal az egyedi nézőt is: tanulj meg a szemébe nézni, fogadd el, hogy ő ilyen, hiszen nem tehet róla, keresd a felszín mögött a lelket, mert valami szépet fogsz találni.

Kissé bizarr jelenet a kifutóra való közös készülődés – de már nem olyan kényelmetlen és szánnivaló, mint eleinte –, és ezek a lányok csodás ruhákat próbálgatnak, belenéznek a tükörbe – aki figyelt eddig, tudja, mennyire nagy dolog ez számukra –, hajat bodorítanak. Nem volt az előző percekben a hagyományos értelemben vett történetvezetés, látszólag nem jutottunk el sehonnan, sehova, csak a nagyon is hétköznapi dráma kellős közepében álltunk: mégis megnyílt Rupa butikja, a lányok csodálatos kelmékben állnak színpadra, mint valami szupermodellek – és látszik is rajtuk, hogy ha múló pillanatokig, de valóban annak is érzik magukat, és valóban gyönyörűek. Igazi változás nem következett be az életükben, de az alakjukból áradó rengeteg energia és az elhangzott vallomásokból csengő határozottság a kifutó látványával társítva optimista végkicsengést ad a filmnek: a bőrük szépségét és a látásukat soha nem kapják vissza, de lélekben megerősödve, élhetnek még önálló, független életet, és talán kiteljesedhetnek vágyott szakmájukban is. A Rupa butikja legfőbb érdeme pedig éppen az, hogy színpompás képeivel, lassításaival eljuttatja üzenetüket a szélrózsa minden irányába.