Ridley Scott új bűnügyi életrajzának legnagyobb kudarca nem az, hogy forradalmasító eszközök nélkül akarja bemutatni egy birodalom valóságos hanyatlását, hanem hogy az újítás elmaradása a nézőpontok teljes hiányát eredményezi. Nem az, hogy előre megtervezi és kiszámítja a közönség számára majd oly hatásos pillanatokat, hanem hogy ezek a pillanatok maguk ellen fordulnak, egymást kioltják, s a néző eleven hatások nélkül kénytelen távozni.

A második világháborút követően újjáépített olasz stúdiók új reményt jelentettek az aranykorból hanyatlásnak indult hollywoodi szuperprodukcióknak, a kedvező anyagi lehetőségek miatt máig előszeretettel látogatnak amerikai filmesek a mediterrán vidékre. S amit ezek a vendégalkotások szinte mind bizonyítanak: az amerikai műfajuralom nem gyengül, éppen ellenkezőleg, határain kívül sem engedi semmilyen idegen kultúrának, hogy változtasson formáin. Ez a tapasztalat a mostani nemzetközi koprodukciók korára sem sokat változik, s ennek kitűnő példája a mozikban bemutatott A Gucci-ház. Az eleve műfajfilmes Ridley Scott ezúttal Észak-Olaszországba érkezik, hogy feldolgozza a hatalmas divatbirodalom bukását. De a földrajzi közelség ellenére egyre inkább eltávolodik a bemutatni kívánt közegtől. Hiába a hosszú játékidő, sűríti a történetet, s ezért mindössze a romantikus drámák közhelyes helyzeteit játssza újra, hogy a néző biztosan felfogja az alakuló kapcsolatokat.

A film a cselekmény végpontjáról indul – noha ez a nézőben csak az utolsó jelenetekre tudatosul, a főcím előtti felvezető szekvencia titokzatos voiceovere megelőlegezi az amúgy is ismert történet kimenetelét. Az alkotók észrevették, hogy a fekete özvegy hatalmas médiavisszhangot kavart botrányának feldolgozásában nem a fordulópontok késleltetése vagy eltitkolása eredményezi a feszültséget, a néző ezekre teljesen felkészülve érkezik. Nincs tehát szükség az elbeszélés magyarázására vagy fölösleges részletezésekre, a hangsúly valami új nézőpont bemutatására kerülhet. A film problémája mégis az, hogy nem képes másra fókuszálni, a különböző perspektívák teljes hiányával találkozunk: nem egyéni drámaként értelmezzük újra a család bukását, nem is Patrizia Regianni (Lady Gaga) szenvedéseit vagy éppen belső küzdelmeit látjuk, gyermekéhez való viszonya csak a háttérben jelenik meg. Azzal maradunk, amivel érkeztünk: a Gucci-ház tragédiájának történetével.

A szerkezet erősen fragmentált, a jelenetek magukban működő egységek, szépen görgetik tovább a narratívát, de a forgatókönyv egésze nem áll össze egy önálló univerzummá. Szinte mindegyik szekvencia külön lekerekített, a párbeszédek már várhatóan csattanókra épülnek: vagy előre jól kiszámított viccekkel vagy Lady Gaga egyenjogúságot követelő, ellentmondást nem tűrő végzetes soraival végződnek. Az egymás után következő hatáspillanatok éppen egymást oltják ki, s ez tökéletesen tetten érhető a film zenei aláfestésében. Eredeti filmzene hiányában egymás után hallunk felcsendülni retró olasz slágereket és klasszikus operaáriákat, pár perc alatt Blondie-tól David Bowie-ig jutunk. Aztán a sajátos zenei stílusszintézis csúcsmomentumaként – amikor Maurizio (Adam Driver) Svájcba érkezik – a havazásra karácsonyi dal reagál. A hangulatteremtő vagy kommentárként szolgáló zenék hirtelen ütközése olyan kaotikus rendszertelenségben kavarog, hogy a néző eltéved a hangulatok között, egyik állapotból a másikba esik.

Amilyen felületesen dolgozza fel a film az alapjául szolgáló történetet, olyan sekélyesen bánik a szereplőivel is, noha az önmagát megvalósítani szándékozó határozott nő, aki nem hagyja, hogy a férfitársai között háttérbe szoruljon, igazán népszerű feminista üzenet közvetítője lehetne. Azonban amennyire a főszereplő femme fatale  irányítója és alakítója a narratívának, ugyanannyira a kompozíciók vizuális látványelemévé is csökken. Az eleve adott és elrendelt szerepét olyan felszínes cselekvésekkel próbálja fenntartani, mint az állandó szivarazás – s amikor a férfiak drága koktélokkal koccintanak, ő whiskys poharat markol. Valójában minden nőközpontúság ellenére az a bizonyos „male gaze” érvényesül, ami persze már a sztárszereposztásból is érezhető. A különböző sikkes kosztümökben és parókákban parádézó Lady Gaga kiemelt ikonja a filmnek, akinek előnyös bemutatása minden dramaturgiai szabály fölé emelkedhet. Mindaddig épített végzetes karaktere abban a pillanatban esik szét, s kap gúnyos fényt, amikor betelefonál Pina (Salma Hayek) ezoterikus műsorába. Bár az alkotók Patrizia a bűncselekményben is szerepet vállaló valós barátnőjét alkotják újra a parafenoménként tevékenykedő asszonyban, a vele való találkozás teszi igazán érzékletessé a főszereplő csődjét a férfiak világában. Minden racionális húzása ellenére Patrizia egy jósnőhöz fordul, hogy a hatalmas birodalmat teremtő Gucci jövőjéről döntsön.

A Gucci-ház az év egyik legnagyobb dobásaként indult, s végül egy két óra és harminchét perces gigászi reklámmá terebélyesedett. Az ilyen életrajzi drámákban annyiszor átismételt helyzeteket veszi újra, válogatja, s rakja egymás mellé – reménykedve, hogy a történet eredetisége, a valós karakterek egyedi filmet eredményeznek. De valahogy félúton kihal az egészből a toszkán szenvedély, s egy idegen elit veszteséges háborúja jelenik meg, ahol a legnagyobb egzotikum néhány erőltetett akcentus.