Tuza-Ritter Bernadett első dokumentumfilmjével belépett azon alkotók sorába, akik bebizonyították, hogy a kamera életeket menthet.

A világon megközelítőleg 45 millióan, Európában 1,2 millióan, Magyarországon pedig 22.000-en élnek modernkori rabszolgaként. Az úgynevezett csicskáztatás jelenségével a résztvevőkön és a rendőrségen kívül kevesen vannak tisztában, és utóbbi is teljesen tehetetlen ezügyben. Amikor először olvastam Tuza-Ritter Bernadett dokumentumfilmjéről – ami egy rabszolgaként tartott nő, Maris mindennapjait mutatja be – egyből felmerült bennem a kérdés, hogy miért engedte a ház úrnője filmre vinni ezt a történetet. Az Egy nő fogságban már az első percben választ ad a kérdésre: Eta – Maris rabszolgatartója – volt az, aki eldicsekedett vele, hogy nála csicskák dolgoznak, így a rendező az elnyomón keresztül ismerte meg az elnyomottat. Etának esze ágában nem volt titkolni, esetleg szégyellni, hogy alapvető jogaitól fosztja meg embertársait, egy kis pénz ellenében egyáltalán nem zavarta a forgatás.

Az Egy nő fogságban megrázó dokumentumfilm, pedig távol áll tőle a hatásvadászat. Tuza-Ritter a csendes megfigyelés és a közelképek erejére támaszkodva mutatja be tragikus hősnőjét: az 53 éves Maris ráncokkal barázdált arca évtizedeket öregíti, szemében ott van minden érzelem, a rettegéstől a mély fájdalomig. Marisnak nincs pénztárcája – nevelőotthonba menekült lányának képét se tudja hol tárolni – hiszen soha nincs birtokában pénz. Nem arról van szó, hogy ne lenne keresete, ugyanis teljes munkaidőben dolgozik egy gyárban, viszont fizetését az utolsó forintig le kell adnia fogvatartójának, akinél szintén teljes állásban végzi a házimunkát. Maris engedély nélkül nem ehet és nem hagyhatja el a házat, saját magára semmit nem költhet. Napjának minden egyes percéről be kell számolnia – pontosabban folyton azt kell bizonygatnia, hogy napjának minden percét munkával töltötte. Az ingyenmunkáért dicsérő szavakat sosem kap, annak örülhet, ha Eta nem bántalmazza verbálisan vagy fizikailag.

A csicskalétbe könnyű bekerülni, de szinte lehetetlen távozni belőle. A rabszolgatartók szép szavakkal és munkalehetőséggel kecsegtetik egy nehéz helyzetben lévő embert, akitől utána elveszik az összes pénzét, iratait, és folyamatos terrorban tartják. Elmenekülni pénz és iratok nélkül egyenes út a hajléktalansághoz, arról nem is beszélve, hogy a fogvatartó bosszúszomjasan fogja keresni a szököttet. A rendőrség nem tud védelmet biztosítani a csicskasorba kényszerített embereknek, az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat pedig csak a családon belüli erőszak áldozatainak segítését vállalja.

Mivel Tuza-Ritter dokumentumfilmje az itt és most elvét követi, a teljes kép bemutatása helyett inkább egy adott embert akar egy adott időszakban bemutatni, ezért sok kérdést megválaszolatlanul hagy. Maris például egy ponton megjegyzi, hogy Eta előtt is hasonló helyzetben volt, de erről nem tudunk meg többet, és az is titok marad, hogy mi történik a rabszolgával, amikor munkaképtelenné válik. A kiszolgáltatott ember lélektani bemutatásával azonban nem marad adós a film, gyakorlatilag Marissal lélegzünk másfél órán – és másfél éven – keresztül, ezt az érzést segíti az is, hogy rajta kívül mást nem igazán lehetett levideózni.

A dokumentumfilmes iskolák eltérő választ adnak arra a kérdésre, hogy az alapvetően megfigyelőként viselkedő kamera mögötti ember mennyire avatkozhat bele az eseményekbe. Lehet azzal érvelni, hogy csak az olyan „légy a falon” típusú dokumentumfilmek felelnek meg a műfaji elvárásoknak, mint a Gimme Shelter, de nem szabad arról sem elfeledkeznünk, hogy a kamerának a dokumentáláson túl életmentő szerepe is lehet. Pontosan ez történt Tuza-Ritter és Maris esetében is: az elnyomott nő életében hirtelen megjelent valaki, akitől nem kellett félnie, akinek megnyílhatott, akire számíthatott. Egyetlen kamera és egy empatikus rendező kellett ahhoz, hogy Maris összegyűjtse a kellő bátorságot a szökéshez, és az új élet megkezdéséhez. Sokatmondó pillanat a filmben, amikor Maris az ágyaként használt kanapén ül, és megkérdezi az őt kamerázó Tuza-Rittert, hogy felállhat-e, mire a rendezőnő rávágja, hogy „Persze, azt csinálsz, amit akarsz.”. Erre Maris enyhe meglepetéssel és mosollyal az arcán azt válaszolja, hogy „Ja…”. Ebben a három mondatban benne van, hogy milyen fontos szerepe lehet egy filmesnek az emberi élet jobbá tételében.

Az Egy nő fogságban megnézése után azért nem gömbölyödünk egyből embriópózba, mert Maris története végül a szabadságvágy győzelmével zárul, amit már csak azért is fogadunk eufóriával, mert a nyomorból frissen szabadult főhősnőnkről rögtön kiderül, hogy valójában egy nagydumás, karizmatikus és imádnivaló asszony. A címben nem véletlenül utaltam Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényére, mivel Offredhez hasonlóan Maristól is elveszik identitásának egyik alapját, a születési nevét. A szabadulása után kéri meg a rendezőt, hogy ezentúl szólítsa Editnek, ugyanis ez a valódi neve.

Tuza-Rittert filmje volt az első magyar alkotás, ami az amerikai függetlenfilmes fesztiválon, a Sundance-en versenyezhetett az egész estés dokumentumfilmek kategóriájában, megérdemelten. Az Egy nő fogságban nagyon fontos film egy olyan modernkori intézményről, amit ha azonnal nem is tudunk megszüntetni, de minimum el kéne kezdenünk harcolni ellene.