Az egyik legjobb kortárs japán rendező pályáját reklámfilmrendezöként kezdte, majd minimalista, egyszerű, de érzelmileg telített filmeket forgatott. Az idei Far East Film 6. fesztiválon a retrospektív vetítéseken az Ő filmjei is szerepeltek.
Filmjeiben gyakran szembeállítja a múlt és a jelen világát. Hogyan éli meg a modern és a tradicionális Japán különbségeit?
Én Tokióban születtem, ott nőttem fel, ott lakom. Nagyon szeretem a régi Tokiót, ezért azokat a rendezőket is, akik imádják a régi város levegőjét – ilyen például Ozu Yashuiro. Én is mindig megpróbálok a filmjeimbe belecsempészni valamit a régi Tokióból, ezzel is gátolva, hogy a japánok elfelejtsék a régmúltat. Tokió nagyön különös város, pillanatról pillanatra változik, állandó a modernizálódás. Mikor Kiotóba megyek, akkor mindig meghatódom, mivel ott a régi dolgok eredeti formájukban maradtak meg.
A kilencvenes években készült filmjeit a visszafogottság jellemezte. Az utóbbi munkái viszont sokkal harsányabbak. Történt valamiféle forradalmi változás a szemléletében?
Az 1993-as Dying at a Hospital című filmem a legcsendesebb és legvisszafogottabb. A japán mainstream filmek többnyire hangosak, vadak, teljesen más irányúak, mint az én filmjeim. Természetesen sokszor anyagi okokból, hiszen ezek szembejönnek veled, ordítanak, hogy nézd meg – szóval több pénz van bennük. Én a saját utamat szeretném járni, megpróbálom folytatni a japán tradicionális mozit, amiben rengeteg ilyen visszafogott, úgynevezett csendes film van, amelyek minden szempontból nagyon jók. Én ilyeneket akarok csinálni, és figyelni a reakciókat. Gyerekkoromban is nagy hatással voltak rám az ilyen filmek. Például nagyon szerettem akkoriban a spanyol Victor Elise műveit, Truffaut-tól a Négyszáz csapást és természetesen Ozu munkáit. Ezért akarok én is ilyen filmeket készíteni, hiszen akkoriban ezek nagyon mélyen megérintettek. A Tadon te chikuwa című filmem sokkal hangosabb, „szórakoztatóbb" mű – azt hiszem, erre gondolt a kérdésével. Az egy kísérlet volt számomra: valami mást csinálni, aztán megnézni, hogy mi történik.
Ön a filmrendezés előtt reklámfilmeket készített. Tudta hasznosítani az ott szerzett tapasztalatait?
A filmjeim készítésekor mindig nagyon tudatos vagyok. 25 éven keresztül rendeztem reklámfilmeket – rengeteget. Ez a tapasztalat nagyon fontos volt nekem. Ha belegondolok, az utóbbi tizenhat évben készítek filmeket, de az a huszonöt év reklámkészítés nagyon sokat ártott is. Sőt, főleg ezt tette. Filmrendezői tapasztalatom azt mutatja, hogy a reklámkészítés, amit nagyon sokáig csináltam, rossz hatással van egy rendező munkájára. Legfőképpen azért, mert a reklámok alatt az ember mindig teljesen a technikai aspektusokra figyel, a munka kreatív részére nem igazán. Néha érzem, hogy mennyire rossz hatása volt ennek a mentalitásnak. Persze mostanában fordítva csinálom, mindent megteszek, hogy a tartalomra, a mélységre figyeljek, és nem tartom szem előtt a technikát.
Többször említette Ozu Yashuirót. Mennyire határozza meg az ön alkotói módszerét az Ozu-féle minimalista szemlélet?
Annak ellenére, hogy sokan tartanak Ozu követőjének (én is magamat), nagyon sokszor használom a populáris kultúra aspektusait a filmjeimben. Ettől lesz saját stílusom, hisz annak ellenére, hogy nagyon szeretem Ozut, nem lenne izgalmas, ha pont ugyanazt csinálnám, amit ő. Szóval követem őt, de azért szeretném a saját utamat járni mindenképp.
A globalizáció, a homogenizáció kockázata Hollywood felől óriási. Hogyan fordulhatunk szembe ezzel ön szerint?
Természetesen ez az egész világot érintő jelenség. Japánban is, főleg a fiatalok számára sokszor a film, a mozi egyenlő az amerikai hollywoodi filmmel. Ez nagyon aggasztó jelenség. Az egyetlen dolog, amit én az egyensúly kedvéért ez ellen tehetek az, hogy nagyon nagyon jó filmeket próbálok csinálni, és reménykedem abban, hogy az emberek nem mennek el a jó filmek mellett.
Mark Schilling azt írja Önről, hogy a filmjei vérbeli japán filmek. Nem olyanok, mint amilyeneknek a japán filmeknek lenniük kell a külföldiek számára, hanem igazi japán filmek.
A filmjeim a japán kultúrában és tradíciókban gyökereznek, és bár hatottak rám az európai és amerikai alkotók, a szemléletüket nem vettem át. Egyszer egy kritikus azt mondta, hogy a műveim esszenciálisan hordozzák a felnőtté válás szomorúságát. Ez egy olyan dolog, ami nagyon fontos nálam. Nagyon méltányoltam ezt a kritikát, hiszen valóban ráérzett a filmjeimre. Amikor az ember felnőtté válik, elveszti a tisztaságát és az ártatlanságát – ez egyenlő egyfajta halállal. Másrészről ezekben a filmekben folyamatosan jelen vannak a halál és az élet utolsó pillanatai. Ezekben a pillanatokban fedezik fel például a Dying at a Hospital című filmem szereplői az élet szomorúságának és szépségének esszenciáját. A felnőtté válást ez a kettősség jellemzi: mérhetetlen szomorúság és ebben a szép megtalálása.
