Az idén negyedik alkalommal rendezték meg a Távol-Keleti Filmek Fesztiválját (Far East Film Festival), ahol a mintegy 73 alkotás egyedülállóan tükrözte a hongkongi, pekingi, manilai, sanghaji, tokiói és koreai filmes munkálatokat. Ezek között szerepeltek úgynevezett „fővonalbeli” filmek, művészfilmek, de bemutatásra kerültek az elmúlt években nagy fejlődésen keresztülment műfajok is, az animációs és az erotikus filmek, melyek közül az előbbit leginkább a kínaiak képviselték 16 művel – az 1941-től kezdve, a napjainkban elkészültig – átfogó képet nyújtva az ott (is) mostohagyerekként kezelt műfajról.
Az évek során ez a fesztivál az európai rajongók és a kelet-ázsiai rendezők, sztárok találkozóhelyévé nőtte ki magát. A hely, ahonnan ezek az alkotások származnak, századokon át titkokba burkolózva, misztikusan jelent meg az európai ember számára, aki az egymásnak gyakran ellentmondó hírek alapján érdeklődve, de mégis érthetetlenül szemléli a távol-keleti világot: tudjuk, hogy Japán és Hong Kong fejlett állam, Kínában tovább építik a kommunizmust, immáron kissé emberarcúbbá formálva azt; Dél-Korea demokratikus köztársaság, viszont Észak-Koreában a diktatúra elszigetelt erődként még ma is tartja magát, és onnan alig-alig szivárog ki bármi nemű információ… nem beszélve a filmekről.
Az előkészületek 1997-ben kezdődtek, amikor is a Centro Espressioni Cinematografiche először állított össze egy listát a legkedveltebb hongkongi filmekről, melyeket később Olaszországban nagy sikerrel be is mutattak. Addig az európai közönséghez ennek a érzékeny, csodás világnak csak morzsái jutottak el, az elmúlt években viszont mi is egyre több távol-keleti filmet láthattunk. A feketekereskedelem és a kalózkiadványok okozta gazdasági válságból kilábalni látszó hongkongi filmkészítés képviselte leginkább a populáris műfajt a fesztiválon. Az elmúlt évben nagyrészt vígjátékokkal rukkoltak elő a rendezők, így próbálván egyre több nézőt becsalogatni az ottani mozikba.
A fesztivál egyik központi rendező személyisége Patrick Leung volt, aki Johnnie To iskolájában nőtt fel, és az egyik legfontosabb követője John Woo művészetének. Több korábbi, és újabb filmjeit is vetítették, mint például: Somebody Up There Likes Me (1995), mely sokszor egy Hong-Kongba áthelyezett Rómeó és Júlia történetére emlékeztetett. Egy kickboxer szerelmes lesz egy szép fiatal lányba, de egy verseny során véletlenül megöli ennek bátyját, és így nem lehetnek egymáséi. Tiltott kickbox versenyeken vesz részt, ahol fogadnak rá, majd, hogy teljesítse szerelme testvérének álmát, és visszaszerezze kedvese szívét, elhatározza: kihívja az ázsiai bajnokot. De korábbi önromboló életmódja miatt az egészsége tönkremegy, és kis híján elveszíti a küzdelmet.
Patrick Leung egyik újabb filmje, az ötvenes évek könnyed hollywoodi vígjátékára emlékeztető Le Brassiere (2001), mely két nőcsábászról szól, Johnnyról és Wayne-ről, akik egy forradalmian új női alsóneműt dobnak piacra. Közben a főnökük – mivel nem bízik meg bennük – rájuk állít két csinos nőt, Samanthát és Lenát, hogy szemmel tartsák a két dzsigolót. Ezzel megkezdődik a nemek harca, mely eltart a film végéig, amikor is Lena megmondja Wayne-nek, hogy egy női mell legjobban egy férfi kezében érzi jól magát.
De voltak a fesztiválon elgondolkodtató, megragadó hongkongi filmek is, mint például a Heroes in Love (2001), melyet egy rendező csoport alkotott: Wing Shya, Stephen Fung, Nicholas Tse, GC Goo-bi – első filmes rendezőkként, és Jan Lamb, aki három korábbi munkájából használ fel egy pár képet. A szerelem kialakulását mutatják be, három különálló történeten keresztül. Az elsőt Whing Shya rendezte, aki korábban Wong Kar-wai-jal dolgozott együtt. Ebben az etűdben egy fiús lányt szemlél, aki túszként tartja fogva barátnőjét egy lerobbant lakásban. A kettőjük közötti kapcsolatot ragadja meg, rendkívül szép képekben, laza kameramozgással. A következő történet – Stephen Fung és Nicholas Tse filmje – az ember és a fegyver közötti bizarr vonzalmat dolgozza fel. Robin, egy huszonéves fiatalember egy fegyverkereskedés kirakatában megpillantja álmai gépfegyverét, az Ejaculatort. Az élmény hatására otthagyja állását, felveszi fizetését, megvásárolja a vonzó darabot és használni kezdi. A cselekményt néha egy hírműsor képeinek rövid bejátszása szakítja meg, ahol egy minden lében kanál újságíró kikérdezi a fiúról ismerőseit, volt főnökét, és papagáját is. A harmadik darab, GC Goo-bi munkája, mely Charlene-ről és Lawrence-ről szól, két tinédzserről, akik a neten akadnak össze, találkoznak egymással, szerelmesek lesznek és összeköltöznek. Egyik történetnek sem ismerjük a végkifejletét, sőt a cselekményt több szerelmes pár felbukkanása is bonyolítja egy-egy pillanatra, akik vagy egymásra találnak, vagy nem. Végül csak annyi derül ki, hogy mindenkinek szüksége van valakire, néha azonban úgy gondoljuk, hogy mégis csak egyedül akarunk lenni, és akkor előfordulhat, hogy hirtelen mindent felégetünk magunk mögött.
Rendkívül kedves, kissé melodramatikus alkotás, a japán Mori Junichi első filmje, a Laundry (2001). Teru a húszéves, értelmi fogyatékos fiatalember egy kis városban lakik a nagymamájával. Saját bevallása szerint fogyatékossága „egy kábelaknával való korai összetalálkozásból” ered. A nagymamája mosodájára felügyel, nehogy bárki is elvigye egy másik ember ruháját. Ismer minden oda járó vendéget, akik nagyon kedvelik őt. Egy nap feltűnik Mizu, egy gyönyörű lány, aki valószínűleg szórakozottságból felejti ott a szoknyáját. Teru utána viszi a ruhadarabot, de ezután sehogy sem tudja kiverni a fejéből a valamennyire szintén fogyatékos lány képét. Később ismét találkoznak, és lassan egy kedves szerelem bontakozik ki közöttük. A japán történet, ugyan felcserélt szerepekkel, Chaplin szomorkásan humoros, 1931-ben készült alkotására, a Nagyvárosi fényekre utal. A rendkívül pontosan fényképezett filmben a pasztellszínek dominálnak, a történet ütemét a pontos és nyugodt kameramozgás biztosítja.
Az úgynevezett „rózsaszín”, vagyis az erotikus filmek műfaja 10 darabbal képviseltette magát a fesztiválon. Ezek közül az egyik legjelentősebbnek Zeze Takahisa Tokyo Erotika című filmjét tartották. A filmek nagy részét egyébként állítólag három-négy nap alatt forgatták le, kivéve ezt, melynek az elkészítése tizennégy napig is eltartott.
A fesztiválra nyolc alkotás érkezett Kínából, 18 Hong-Kong-ból, fél tucat Japánból, 11 Koreából, négy film pedig más kisebb országból. A távol-keleti filmművészet széles palettáját ismerhettük meg. Ami sok filmben szembetűnő volt, még a hollywoodi mintára készítettekben is, az, hogy a rendezők rendkívül sokat merítettek a távol-keleti, vagy az ahhoz kapcsolódó szimbólumrendszerből, és feltűnően sokat utaltak más művészeti ágak alkotásaira
