Mindennapi propaganda(filmjei)nk

A propaganda olyan fogalom, amire mindenkiben megmozdul valami. Mintha már a szó is delejes lenne, hiszen maga az eljárás elarra lett kitalálva, hogy hasson az emberekre. A Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál alatt hagytam, hogy hasson rám is, és elmerültem a Mindennapi propaganda (Everyday Propaganda) című válogatás által nyújtott élményekben.

Volt a válogatásban mindenféle: új dokumentumfilmek és régi kísérleti alkotások, installációba épített videóklippek és kosztümös nagyjátékfilm. Zavarba ejtően sokszínű összeállítás, amihez interaktív játék, workshop és előadás is tartozott és az izgalom: ha már hat, hogyan hat a propaganda? És mit nevezünk annak? És vajon számít-e, hogy milyen formában találkozunk vele?

A műsor összeállítói – Jevgenyij Gusjackij és Inge de Leeuw – Jean Baudrillard-tól választották mottójukat: „A reklám és a propaganda teljes forgatókönyve az októberi forradalomtól és az 1929-es gazdasági válságtól származik.” (Szimulákrum és szimuláció, 1981). Érvelésük szerint, ha hiszünk Baudrillard-nak és elfogadjuk, hogy a nagy gazdasági világválság okozta depresszió váltotta ki az intenzív propagandatermelést, manapság hasonló szerepet tulajdoníthatunk a 2008-as gazdasági válságnak és az elfoglaló mozgalomnak (occupy movement), viszont említeni kell akkor már az „arab tavaszt, a Majdant, illetve az Oroszország és a nyugat között kiújulni látszó hidegháborút is.

Elfogadom, hogy a történelmi események kiváltó okok, mert felébresztik az emberekben az egyszerű és biztos válasz iránti vágyat, de vajon mi működteti a propaganda-gépezetet és az hogyan tevődik össze? Számomra a szekció sarokkövét nem maguk a levetített filmek jelentették, hanem azok az előadások, amelyek egy-egy vetítés előtt vagy után elhangzottak. Anna Broinowski dokumentumfilm-rendező például az észak-koreai filmes workshop bevezetőjében elmagyarazta, hogy mitől voltak zseniálisak és működőképesek a Kim Dzsongun uralma alatt készült filmek, és hogyan is lehet ilyeneket készíteni, Adam Curtis BBC-újságíró pedig amelyben arról beszélt, hogy hova vezetett évtizedek amerikai ás brit politikai diszkurzusa (Afganisztán történelmével kapcsolatosan) és milyen újfajta, egyelőre nehezen beazonosítható propagandával szembesülünk nap mint nap?

Adam Curtis: Bitter Lake (kép a filmből)

Egy klasszikus propagandamodell került szembe egy egyelőre megfoghatatlan, alakulófélben levő modellel. Egy dologban mindketten egyetértettek: a propaganda olyan eszköz, amely által a szerző megpróbál másokat a maga üzenetéről vagy igazáról meggyőzni. Anna Broinowski szerint minden filmrendező, aki meg akarja változtatni a nézőnek a gondolkodásmódját, propagandista.

Ez önmagában nem feltételez gonosz szándékot, végső soron az üzenetet mindenki maga választja meg. Nem kell előkeresni a szovjet montázsiskola kísérleteit vagy Leni Riefenstahl filmjeit: elég bekapcsolni a televíziót és megfigyelni, hogy miről szól egy adott hírcsatorna anyagainak a zöme. Vagy elgondolkozhatunk azon is, hogy Michael Moore – miután kétszer vagy háromszor interjúzott Roger Smith-szel, a General Motors vezérigazgatójával – hogyan is készíthetette el a Roger & Me című dokumentumfilmet, ami többek között arról szól, hogy Roger Smith elérhetetlen személy és az óriásvállalatok mindig szóvivők titkárok és őrök mögé rejtőznek.

Ha az észak-koreai filmeket vesszük sorra, mindegyiknek a központi témája a következők egyike: a vezér felsőbbrendűsége, Észak-Korea felsőbbrendűsége vagy az észak-koreai kommunizmus felsőbbrendűsége (össze sem lehet hasonlítani az orosz, a kínai vagy a kubai rendszerrel). Azon túl, hogy az emberek nem látnak semmilyen más filmet, és nincsenek kitéve egyéb zavarba ejtő véleményeknek, azért is működik olyan jól a propagandarendszer, mert a történetek egyszerűek, a szereplők pozitív hősök, a természeti képek szépek és bármikor érzelmes hazafias dalra zendíthetnek a színészek, amit aztán majd a nézők is szívesen dúdolnak majd. A gonosztevők rendszerint megtérnek és mindenki boldogan él míg meg nem hal ebben a tökéletes univerzumban, amelyet sorra uralt Kim Ilszong, Kim Dzsongil és Kim Dzsongun. A klasszikus észak-koreai propaganda kozmetikázott világképében elképzelhetetlen, hogy bármi is a standard forgatókönyvtől eltérően alakuljon és ez a stabilitás nyugtatólag hat a közönségre. Tömegeket lehet így manipulálni és mozgatni egy olyan országban ahol nincs internet, reklám és egyéb „zavaró körülmények”.

Anna Broinowski: Angels of Revolution (kép a filmből)

Adam Curtis ezzel szemben arról beszélt, hogyan is mozdult el a propaganda a tömegmanipuláció és csoportokkal való azonosulástól az egyén irányába és, hogyan veszíti érvényét a meseszerű „jófiú legyőzi a gonoszokat” sztori a sajtóban és a valóságban. A két előadó nem egymás ellen beszélt és persze eltérő környezetekről számolt be, míg az észak-koreai filmek esetében a fikció létrehozásáról van szó, az amerikai vagy angliai példák inkább arról szólnak, hogy egyre nehezebb a valóságot fikcióra fordítani. A klasszikus propagandamódszerek olyan társadalmakra lettek kitalálva, amelyek diktatúrában éltek vagy amelyekben szélsőséges, tömegekre vonatkozó ideológiákat akart bevezetni a hatalmon lévő párt.

Egy úgymond szabad társadalomban ez már nem működik, már csak azért sem, mert az egyén elvileg szabadon dönthet az életéről és ha a hatalmon levők korlátozni próbálják, bármikor fellázadhat ellenük. Az 1960-as évektől ez jellemezte az amerikai mozgalmakat: az egyének döntöttek úgy, hogy saját döntésük alapján fellépnek a hatalommal szemben.

A politikai vonzata az egyéni döntéseknek viszont hamar megkopott és egyre inkább a fogyasztás fele irányult. Ez lassan oda vezetett, hogy az egyén és az egyéni boldogulás lett a mércéje a politikai döntéseknek. Ha a többség jól érezte magát egy elnök mandátuma idején, az igazolta az elnök döntéseit, attól függetlenül, hogy tágabb kontextusban mennyire érvényes ez a „jó”. Az egyénközpontú világban pedig, amíg valaki bármilyen módon kifejezheti magát, kevés surlódási felülettel kell számolnia a hatalmon levőknek. Az internet például egyszerre szabad köztér, ahol az egyén kiélheti magát és olyan számítógépes rendszer, ami összegyűjti a használók adatait. A számítógép aztán átlagol és olyan algoritmusokat hoz létre, amelyek kimutatják, hogy ki mit szeret(ne) és kinek nagy valószínűséggel mi lesz a következő lépése.

Egyre kevésbé érvényes a történeteken keresztül működő befolyásolás és egyre inkább vagyunk kitéve annak, hogy egyszerűen csak azt tálalják nekünk, amit látni vagy hallani szeretnénk. Ha ezt kedvelted, ezt szeretni fogod. (If you like this, you’ll love that). Röviden így lehet összefoglalni a működési elvet. Ez a rendszer sokmindenre használható, de nem lehet úgy bemutatni mint a jó és a gonosz közötti küzdelmet. Megmaradnak a régi ellenségek, például a korrupt politikus vagy a sunyi kém mint (tulajdonképpen eredménytelen) szereplők és gyakran mint elterelő hadművelet, miközben egy szerver hatékonyan kimutat bármit az internet használóiról. Így aztán az igazi hatalom unalmas és ábrázolhatatlan. Milyen konfliktust lehet ábrázolni egy számítógéptelep monoton képsoraival vagy laptopok előtt kucorgó programozók életképeivel?

Ezek után az előadások után az Everyday Propaganda válogatás filmjeit így osztályozom: a klasszikus ellentétek propagandája és a vágyak kielégítésének propagandája. Lehet találni köztes műveket is, mint például Alekszej Fedorcsenko tragikomikus Angels of Revolutionja (A forradalom angyalai), ami az orosz művészi propaganda ellentéteit mutatja be egy izgalmas szereplőkkel spékelt játékfilm keretein belül, de mindig felmerül az a kérdés is, hogy ki manipulál kit? És mi az, amit el kellene hinni ezeknek a filmeknek?

A legegyszerűbb azokat a filmeket beosztani, amelyek dokumentálnak egy történelmi eseményt vagy tudatosan végigvitt politikát. Ide tartozna például Tamara Erde izraeli dokumentumfilmes alkotása, a This is My Land (Ez az én földem), ami arról számól be, hogyan „tűntek el” a palesztinok az összes hivatalos iskolai történelmi és földrajzi tankönyvből és hogyan nőtt fel ennek köszönhetően egy olyan generáció, aki rendszerint nem tud a saját országa történelméről mást mint amire tanították. Érdekes, hogy ebben a filmben végső soron két propaganda ütközik: egy ország, hivatalos propagandája, ami a cenzúra által működik és a rendezőnő propaganda-szándéka, amely által igyekszik leleplezni hogyan hitetik el a fiatalokkal, hogy országuk teületén nem is éltek soha semmilyen más népek.

Vannak olyan filmek, amelyek a 60-as, 70-es években készültek és direkt módon fejezik ki magukat, például Guy Debord két filmje: A spektákulum társadalma (La société du spectacle) és a Réfutation de tous les jugements vagy Peter Watkinstől a The War Game; ezek egy olyan korszakot képviselnek, amely alatt sokat foglalkoztak a formával és nagyon tudatosan szétválasztották a hangot és a képet. Guy Debord folyamatosan adagolja a kommentárokat és vezeti a néző figyelmét az elhangzó szöveggel, ugyanakkor társadalomkritikát gyakorol a híranyagok, divatbemutatók és közéleti jelentek montázsával. A következtetés ugyanaz: a fogyasztói társadalom értelmetlen és művi, a véleménynyilvánítások fölöslegesek, mert minden és mindenki korrupt. „Aki azt mondja, hogy szereti ezt a filmet, túl sok minden mást szeretett már ezelőtt, hogy képes legyen ezt szeretni. Aki azt mondja, hogy nem szereti, túl sok mindent fogadott már el, hogy számítana a vélemenye.” Filmezett elmélet és ellenelmélet, tiszta disztópia. A The War Game meg dokufikció, háborús készenléti állapotot utánoz, azért, hogy felhívja a figyelmet az atomháború veszélyeire.

Peter Watkins: The War Game (kép a filmből)

Michael Moore Roger & Me-je a gátlástalan cenzúra példaképe, a szegény és jó munkásemberek és a gonosz gyártulajdonos története, viszont a manipuláció ebben az esetben a „közember” érdekeit szolgálja és nem a kormány által lett megrendelve és ezért nem illik az átlagpropaganda keretébe.

Moore filmjét egy rövidfilm kísérte, ami Ronald Reagan elnök életéből mutatott be jeleneteket, The Reagan Shorts Pacho Velez rendezésében; olyan pillanatokat idéz fel, amikor az amerikai elnök nyilvános szereplése nem járt sikerrel és felsejlett, hogy az elnök is csak egyszerű ember, aki nem találja a szavakat egy beszéd közben és aki alig várja, hogy kint legyen az erdőben a hétvégén – olyan alkalmak, amikor csődöt mondott a propaganda, mert nem sikerült a megfelelő látszatot kelteni.

Pacho Velez: The Reagan Shorts (kép a filmből)

De akkor vajon a propagandagépezet hatása a látszaton múlik? A propagandista kell, hogy higgyen abban, amit közvetít, vagy elég, ha tudatosan konstruálja az üzenetét? Anna Broinowski arra kérte fel a workshopján résztvevő embereket, hogy készítsenek egy pár perces videót, aminek az üzenetével meg akarják győzni a közönségüket. A csapatok igyekeztek apró humoros és képre vihető témákkal játszani. Ott és akkor elbújtam egy csapatban és arról forgattunk, hogy mennyivel finomabb a friss étel, mint a mirelit. De érthető, miután annyi társadalmi és politikai elmélet csődöt mondott, valószínűleg mind óvatosak lennénk egy ilyen propagandatrip végén. Olvassunk csak mindent diszkrét távolságtartással, jó humorérzékkel és szűrővel, és legyünk önmagunk propagandistái. Így a legjobb.

Bónuszok az érdeklődőknek: