Egy korrekt portréfilm szép anyaggal Ingrid Bergmanról, Matías Bize új, érzékeny és impresszionissztikus filmje a vízről, propaganda a távol-keleti nap alól, naiv rajongó vs. nőfaló művész kétszer. Van, amit érdemes újranézni.
Stig Björkman: Jag är Ingrid / Ingrid Bergman in Her Own Words, 2015, svéd, 114 perc
[cinema, mon amour] A szekció első filmje korrekt életrajzi dokumentumfilm a címszereplő Ingrid Bergmanról, akinek már Hollywoodba kerülésekor megmondták, hogy soha nem lesz belőle sikeres színésznő, mert túl magas ahhoz. A fiatal svéd szépség kedvét szerencsére nem vette el a rosszmájú megjegyzés, céltudatosan és erősen építgette álomgyári karrierjét, a családját is feláldozva a kedvéért. A filmből kiderül, hogy volt szerelmes, férjez ment egy svéd idegsebészhez, gyereket szült, kétlaki életmóddal próbálkozott, újra meg újra szerelmes lett, pl. a magyar származású fotósba, Robert Capába, botrányos döntésével első számú közellenség lett Amerikában, amikor elvált és újra férjhez ment Roberto Rossellini olasz rendezőhöz, szült még három gyereket, megcsalták és elhagyták, majd harmadszor is társra lelt. Négy nyelvet beszélt, öt országban lakott, a színészetnek élt, álmait hajtotta, a családi élet untatta, rajongva szerette a gyermekeit és zavarták a paparazzók…
Ez az alaposan árnyalt portré elsősorban a hajdani filmcsillag gondosan megőrzött – és egy mai, szintén svéd filmcsillag, Alicia Vikander által megszólaltatott – levelezéséből és naplórészleteiből, valamint gyermekei visszaemlékezéseiből bontakozik ki. A film legértékesebb részét azonban a dokumentumfelvételek képezik, Ingrid Bergmanról ugyanis kevesen tudják, hogy nem csak élvezte a ráirányuló kamerák figyelmét, hanem maga is szívesen megragadta a kamerát: családját bemutató amatőr felvételek gazdag kincsestárát hagyta a még ma is rajongó utókorra. (bk)
Még vetítik: június 5., vasárnap, 12:30, Cinema City Julius Mall, 4-es terem (Ingrid Bergman, despre ea însăși)
Matías Bize: La memoria del agua / The Memory of Water, 2015, chilei-spanyol-argentin-német, 88 perc
[szupernóva] Matías Bize visszatérő vendég a TIFF-en: én A halak élete című filmjét láttam néhány éve, és kíváncsi voltam, A víz emlékével (bár tudtommal nincs hivatalos magyar címe, használjuk csak így) meg tud-e lepni. Nem tudott, bár ez nem feltétlenül baj.
Érzékeny, impresszionisztikus filmművészet a chilei rendezőé, aki szeret erős és összetett, de leheletfinoman alkalmazott szimbólumokkal dolgozni – és a szimbólumoknak ez a lebegtetett, minden harsányságot nélkülöző használata menti meg a filmjeit leginkább attól, hogy átcsússzanak azon a vékony határon, amely a melodráma nemes pátoszát elválasztja a tömény giccstől.
Bize nem történetet mesél a szó klasszikus értelmében, de nem is bravúrkodik a formával, hanem a karakterekre koncentrál, a sztori a főhősök „gesztusnyelvéből”, apró rezdülésekből és érzelemkifejező megnyilvánulásokból bomlik ki csendesen – mondhatnám, csobog, mint a víz. A víz, amely a tó, a hó, a könny egyszerre: a magzatvíz a gyermek születésekor, és a medence vize, amelybe belefulladt. Amanda és Javier történetét, akik elvesztették négyéves kisfiukat, ezeken a gesztusokon keresztül, (fél)álomszerű szekvenciákban beszéli el Bize, a bűn, a felelősség, az újrakezdés és a megbocsátás témáját boncolgatva.
És már nem az a kérdés, hogy ki a hibás. Az univerzum már sosem lesz olyan, mint volt, és ezért mindenki hibás egy kicsit, még ha tudatán és akaratán kívül is. És ha ezt felismerjük, akkor talán-talán lehet még valami visszatérésféle az ártatlansághoz. (pazs)
Még vetítik: június 5., 18:00, Cinema City Julius Mall, 4-es terem (Memoria apei)
Vitaly Manskiy: V paprscích slunce / Under the Sun, 2015, orosz-lett-német-cseh-észak-koreai, 106 perc
[what's up, doc?] Ígéretes filmnek tűnt, hiszen sosem láttam Észak-Koreában játszódó dokfilmet, ami egy olyan kislány szemszögén keresztül mesél, aki épp most kezd beépülni az ottani társadalom totálisan irányított és centralizált hálózatába. A cserkészrendbe készülő Zin-min keresztül vetkőzik a kormány álságossága, de a film redundáns jelenetei és az igen hosszúra vágott események rontanak a összhatáson.
Az észak-koreai doktrínákat feszegető téma sok szempontból lerágott csont, de ebben a felállásban még nem volt szerencsém találkozni vele. Zin-mi ártatlanságának szemszöge okosan építi le az észak-koreai kommunizmus megszokott pátoszát, ugyanakkor meg különös terhet kölcsönöz a súlyos, de hangsúlyozottan önismétlő eseményeknek. Vitaliy Manskiy különös szűrőn keresztül figyelheti szereplőit, hiszen a kormány kirendel mellé egy ügyeletes stábot, amely ügyes propagandára szabja a megfigyelt alanyokat és eseményeket. Így lesz a főszereplő kislány édesapja a mérnökök mintapéldája, édesanyja pedig a tejgyár kiemelkedő munkása. Kim Jong-un Manskiy mellé rendelt színészvezetője szabályos cirkuszt varázsol a dokumentumfilm nyersanyagából, hiszen minden filmezett szereplőjét egy kormánybarátabb pozícióba helyezi át, „megfelelő” mondatokat ad a szájukba, majd a propagandához illő tökéletességéig forgattatja velük újra a jeleneteket.
Manskiy filmjében pont, hogy Manskiy szűnik meg létezni, egy példásan tökéletes légy a falon, aki valószínű csak az elnyújtott vágásban hibázott rá a történetére. A burkolatlanul alkalmazott önreflexió egy izgalmasan hamis valóságot tár elénk, ha türelemmel kibírjuk a film redundáns jeleneteit. (ij)
Hong Sang-soo: Ji-geum-eun-mat-go-geu-ddae-neun-teul-li-da / Right Now, Wrong Then, 2015, dél-koreai, 121 perc
[szupernóva] A dél-koreai Hong Sang-soo fesztiválkedvenc: Cannes-tól Velencén át Locarnóig évről évre vetítik és díjazzák minimális költségevetésből készülő, hosszan kitartott beállításokkal operáló munkáit. Jellemző rá a spirálszerű dramaturgia vagy a több szempontú, A vihar kapujában szerkezetét idéző történetmesélés, melynek során a kusza emberi kapcsolatokat boncolgatja. Pl. az In Another Countryban (2013) három Anne nevű figurát játszat el az európai film nagyasszonyával, Isabelle Huppert-rel, három történetet sűrítve egy helyszínre.
Ahogy Hong Sang-soo több filmjében, ebben is egy filmrendező az egyik főszereplő, aki egyik alkotásának vetítése után szervezett közönségtalálkozóra készül. Véletlenül egy nappal korábban érkezik, sétálgatással üti el az idejét az idegen városkában. Megismerkedik egy fiatal, naivnak és esendőnek tűnő festőlánnyal, aki habár nem látta a filmjeit, mégis elismerően, már-már rajongva dicséri művészetét. Hosszas perceken át tartó jelenetek követik egymást: látogatás a lány műtermébe, sushizás és iszogatás az étteremben. A felületes beszélgetések és kínos csendek mögül kileshető az egymás iránt érzett vonzalom, de egyikük sem lép. Az est egy baráti összejövetellel folyatódik, ahol már az amúgy is ittas és egyre gátlástalanabbá váló rendezőről kiderülnek nem túl megbocsátható „titkok”.
Már a játékidő derekánál tartunk, amikor a lány csalódott arcáról, hirtelen vágással visszaröpülünk a film kezdőképéhez, és újra kezdődik a cselekmény: találkozás, sushizás, ivászat, baráti összejövetel. A jelenetek tükörképei az előzőeknek, de itt már másfajta dinamikát látunk a két szereplő között: kissé kilépnek a „naiv rajongó” és a „nőfaló művész” sztereotípiákból, beszélgetéseik őszintébbnek és mélyebbnek hatnak. A kettős struktúra „üzenete” pont olyan rövid és didaktikus lenne, mint a film címe? Úgy tűnik, hogy igen, így hiába az „életet a saját folyásában” megragadni és megmutatni kívánó szándék, két órát ilyen formában sajnos nem ér meg. (ne)
Még vetítik: június 4., 19:30, Cinema City Julius Mall, 3-as terem (Acum da, atunci nu)
