Talán minden hollywoodi fejes álma, hogy egyszer majd ő fog olyan ünnepi mozifilmet forgatni, amit majd minden karácsony közeledtével elővesznek a tévék és rajongók, ahogy most már jó pár évtizede történik a Drágán add az életeddel és a Reszkessetek, betörőkkel. Érezhetően ez a vállalkozás fűtötte a Vérapó készítőit is, amikor vászonra (rém)álmodták ezt a karácsonyi lidércnyomást.
Merthogy a Vérapó még csak le sem tagadja, hogy a Coca Cola-reklámesztétikán kívül ez a két film inspirálta leginkább (kap is „namecheck-et” mindkettő): ezúttal is egy nem túl kigyúrt, de azért kemény és jószívű fickó száll szembe terroristákkal egy zárt térben és gyepálja el őket egyenként, illetve egy bizonyos ponton egy gyerek különböző csapdákkal védi meg magát a bűnözőktől. Mindeközben hull a pelyhes, szól a csengő, rénszarvasok futkároznak az égen, és családok találnak ismét egymásra. Ja, és ezalatt hektószámra fröcsög a vér, és minden kimondott Mikulásra jut egy b*dmeg. És ha valaki úgy gondolná, hogy mindezek a különböző elemek úgy találnak egymással, mint a húsvéti nyuszi az Északi sarkkal, az nem téved sokat.
Egy korhatáros, Mikulásos-hentelős filmmel önmagában semmi baj nincs, egyáltalán nem mai ötlet, hogy a legszentebbnek számító keresztény ünnepet, és annak összezavarodott, elüzletiesedett ikonográfiájának elemeit akciófilmes vagy horrorelemekkel keverik mozgóképes alkotók. Lehet itt gondolni a Futurama vagy a South Park vonatkozó részeire, a Tapló télapóra, a Krampusz című horrorfilmre, de akár a Schwarzenegger nevével fémjelzett, „klasszikus” Hull a pelyhesre is. Utóbbi ráadásul már megmutatta egyszer: önmagában nem vicces az, hogy mikulásruhába öltözött alakok verekednek.
Na de hogy is kezdődik ez a karácsonyi vérengzés? A Mikulás (David Harbour) eléggé depressziós, hogy a mai fiatalok már csak videójátékokat kérnek karácsonyra, meg úgy általában eléggé rosszak és senki nem hisz már a Mikulásban, ezért aztán piába fojtja bánatát. Teljesen véletlenül éppen a kőgazdag Lightstone-család luxuskéglijében szenderül viszkigőzös álomba, amikor egy csapat krampusznak és egyéb karácsonyi mellékszereplőnek öltözött terrorista, a csak Scrooge névre hallgató (aki nem tudná: ez a Dickens-féle Karácsonyi ének karácsonyellenes főszereplőjének neve, illetve a Disney Dagobert bácsijának az ihletője) kegyetlen fazon (John Leguizamo) vezetésével betör a kúriába, 300 millió dollárnyi kápé elrablásának céljával. Az amúgy egytől egyig pszichopata családtagok közül egyedül a kis Trudy (Leah Brady) egy normális emberi lény, a morcos Mikulás pedig felkerekedik, hogy minden terrorista agyvelejét szétloccsantva kimentse a kislányt a terroristák karmai közül.
Számos hibája közül a Vérapó talán legnagyobbja, hogy unalmas. A készítők szándéka talán az lehetett, hogy a sematikus karácsonyi egymásratalálós családi történetet majd feldobja a film tényleges lényegének számító csihi-puhi, azonban ehhez messze nem elég kreatív sem az akciójelenetek koreográfiája, sem pedig a humora. Egy-két harcjelenetnek vannak jópofa részei, de a játékidő legnagyobb részében csak egy nagy, pirosba öltözött mamlasz (láthatóan nem a híresen „apatestű” David Harbour, hanem a dublőre – ezt eltakarandó pedig a legtöbb jelenet vaksötétben játszódik) csépel egy kalapáccsal uniformisos fickókat, ami csak attól lesz karácsonyi hangulatú, hogy közben andalító Száncsengő és társai szólnak a háttérben.
És bár a mikulás-pirosnál csak a vérpirosból van több a Vérapóban, és még a kilencéves kislány is ánuszokat emleget, még így is azt lehet mondani, hogy a 18-as karika ellenére sem elég bevállalós a film. Semmiféle feszültség nem érződik például azokon a jeleneteken, amikor a Lightstone családot fegyverrel fenyegetik, a vendégeiket és dolgozóikat megölik, sőt egyiküket még meg is kínozzák a terroristák: a filmnek ez az aspektusa végig poénosra van véve. Ehhez képest viszont nagyon kevés a konkrét poén, ami túlmutatna a csúnya beszéden. Emellett ha már a vérengzés meg van engedve, igazán megtehette volna Pat Casey és Josh Miller forgatókönyvíró, illetve Tommy Wirkola rendező, hogy valamivel kiszámítatlanabb történetet, vagy legalább hangulatot kreál, ahol kérdéses a szereplők sorsa.
Teljesen érdekes ötlet például az, hogy a Mikulás egykor viking harcos volt, és ellenségeinek vére festette vörösre a ruháját (az viszont már egy eltévedt mondat erejéig sincs megmagyarázva, hogy akkor hogyan és miért is lett a tömeggyilkosból Télapó). De egy korhatáros Reszkessetek-homázs sem volt rossz ötlet, a Vérapó legszórakoztatóbb jelenetei pont ezek, viszont ahhoz túl rövid és nyilvánvaló ez a rész ahhoz, hogy az egész filmet meg tudná menteni a feledhetőségtől.
Nehéz lenne megmondani, hogy a már említett két karácsonyi film (felnőtt) rajongóin kívül kinek is készült a Vérapó. Ha valaki önmagában viccesnek tartja, ha a Télapó b*megel és bunyózik, még akkor sem biztos, hogy jól fog szórakozni a moziban – azt viszont végképp nehezen tudom elképzelni, hogy a rendszeresen Bruce Willisszel és Maculay Culkinnal karácsonyozók a David Harbourre és a Vérapóra cserélnék le kedvenc karácsonyi filmjeiket.
