A magyar ősökkel rendelkező francia rendező, Olivier Assayas szinte akcentus nélkül beszél magyarul. Nem tudtam tehát ellenállni a kísértésnek, hogy ne magyarul indítsam a beszélgetésünket 2007-es thrilleréről, a Boarding Gate-ről (Amatőr bérgyilkos), mely nálunk csak tavaly került a mozikba, bár Assayas azóta még egy filmjét befejezte (L'heure d'été).
Édesanyád magyar származású. Tőle tanultad a nyelvet vagy többször is jártál mifelénk, azért beszéled ilyen szépen a nyelvünket?
Nemcsak anyukám magyar származású, hanem a testvérem, Michka is itt él Magyarországon. Gyerekkoromban folyékonyabban beszéltem magyarul. Néhány éve eltöltöttem itt pár hónapot és igyekeztem még jobban elsajátítani a nyelvet, de sajnos mára sokat felejtettem. Sok mindent megértek, de keresgélnem kell a szavakat.
Szóval akkor inkább angolul folytassuk?
Mindenképp!
Hogyan indult a filmes pályád? Ha jól tudom, kritikusból lettél rendező. Hogy is volt ez?
Igazság szerint előbb voltam filmes, illetve előbb ragadtam kamerát, bár ha jobban belegondolok az egész körülbelül egyidőben indult. Első filmem egy rövidfilm volt 1979-ben, a Copyright. Mivel apám [Jacques Rémy – szerk.] filmes volt, gyakorlatilag belenőttem ebbe a világba, noha meg kell mondanom, engem fiatalként a festészet, a zene – elsősorban az angolszász popzene és popkultúra – sokkal jobban érdekelt, mint a filmezés. Irodalmat és festészetet tanultam, de igazából a zene volt a mindenem. Aztán a hetvenes évek végén apám egyre inkább bevont a munkába, és elkezdtem forgatókönyveket is írni. André Téchiné mellett tanultam meg igazán a forgatókönyvírás forszát. Közös munkánk, a Randevú (Rendez-vous, 1985) díjat nyert Cannes-ban, ahová én is elkísértem a filmet. Itt ismertem meg néhány kritikust, aki felajánlotta, hogy dolgozzam a Cahies du cinémanak, ami nagy szó volt. Sokat tanultam a filmekről a Cahies-nél töltött évek alatt. Az első rövidfilmem után úgy éreztem, még sok tanulnivalóm van. A Cahies-nek köszönhetően rengeteg filmet néztem, sokat utaztam, és nem utolsó sorban felfedeztem magamnak az ázsiai mozit, aminek azóta is a szerelmese vagyok. Teljesen más, mint az európai, másképp bánik az idővel. Folyamatosságot és időtlenséget áraszt magából.
Hongkongba is azért mentél, hogy ezt tanulmányozd?
A nyolcvanas évek közepén figyeltem fel az ázsiai filmművészetre. Akkor még kevés kritikus foglalkozott ezzel a területtel.
Akartam is mondani, hogy szinte elsők között voltál, akik elkezdtek a filmgyártás ezen területével foglalkozni. Megmondom őszintén, nekem csak Tony Rayns neve jut eszembe, ő szentel még ilyen kiemelt figyelmet az ázsiai filmművészetnek.
Voltunk még egy páran, de érdekes, hogy Tony Raynst említed, mert éppen ő volt az, aki Kínába érkezésemkor fogadott és igyekezett bemutatni az ottani filmes világnak. Látni szerettem volna, hogyan is mennek ott a dolgok és Tony volt az én fogadóbizottságom, aki megnyitotta előttem a kapukat és segített felfedeznem ezt a világot. Életre szóló barátságokat kötöttem és éveket töltöttem ott.
Hongkong iránti rajongásodból jött az ötlet, hogy itt játszódjon a Boarding Gate egy része?
A Boarding Gate sok mindennek az eredménye. Szerettem volna egy zsánerfilmet alkotni, olyant, ami átível a határokon és egyesíti magában a nyugati és keleti thrillerek vonásait. A film egyik fő motívuma az újrakezdés és az elképesztő mértékben fejlődő Hongkong, ami a nyugat és kelet sajátos keverékét adja, ideális közeg arra, hogy valaki eltűnjön és tiszta lappal teljesen új életet kezdjen.
A filmben utalsz a kalózmásolatokra, neves ruhamárkák hamisítására és hasonló üzelmekre. Mennyire zajlik mindez a felszínen?
Ezek mind olyan dolgok, melyek jelen vannak, mindenki tud róluk, de nem feszegetik. Egyébként a Boarding Gate ihletét nemcsak Hongkong és az ott zajló fekete kereskedelem adta, hanem sokat köszönhetek Asia Argentonak is, mert ő inspirálta Sara karakterét. Rá írtam a szerepet és hozzá igazítottam a történetet. Olyan testhezállóra szerettem volna szabni számára Sara szerepét, amennyire csak lehet, hogy megmutathassa, milyen szexis, csábító, vad, ugyanakkor sebezhető is tud lenni. Szeretem színészekre, színésznőkre írni a szerepeket – persze volt már az ellenkezőjére is példa.
Valóban nem egyszerű karakter, mint ahogy a két másik nő sem. Most, hogy újra megnéztem a Boarding Gate-et egyre inkább az az érzésem, hogy a női karakterek sokkal összetettebbek, kidolgozottabbak mint a férfiak – és ez igaz a korábbi filmjeid többségére is, hogy csak a Tisztát (Clean, 2004) említsem, mint az egyik legnyilvánvalóbb példát. Honnan ez a vonzódásod az ellentmondásos, erős, de nagyon is sérülékeny nőalakokhoz? Hogy sikerül így ráérezned a karakterükre?
Talán a női lelkem…. Viccet félre téve, a Tisztát Maggie-nek [Maggie Cheung – szerk.] írtam. A forgatás közben már zajlott a válásunk, ezzel a szereppel szerettem volna elbúcsúzni tőle. Mindig is érdekelt a női lélek, illetve, hogyan reagálnak a nők bizonyos helyzetekre – ha a filmjeim alapján úgy néz ki, ráérzek erre, annak csak örülök.
És hogy esett a választásod Michael Madsenre?
Több filmben láttam és szerettem volna vele dolgozni. A Boarding Gate-ben mindenképpen olyan férfira volt szükségem, aki méltó párja Asianak. Olyan, akit Asia nem vág zsebre egy perc alatt.
Ha már Madsenről van szó és beszéltünk az ázsiai moziról, muszáj feltennem a kérdést, hogy mi a véleményed az amerikai filmekről? Sok francia, illetve európai filmes eleve elutasítja az amerikai mozit, mert többségük számára ez a kommersz tömegfilmmel egyenlő.
Én egyáltalán nem így látom. Személy szerint inkább a francia filmekkel nem vagyok kibékülve. A Cahies du cinémanál töltött idő alatt az egyik első jelentős megbízatásom az volt, hogy hozzak össze egy dupla számot az amerikai függetlenfilmről. A nyolcvanas évek elején néhány kollégámmal együtt Los Angelesbe mentünk, és ott ismerkedtünk a függetlenfilmmel és filmesekkel. Ez volt az első utam Amerikába, és nagyon tetszett az amerikai függetlenfilmes közeg. Az eredmény egy dupla szám lett, nagyon jó visszhanggal, ami után megkaptam a következő feladatot: hogy a kínai filmről is készítsek, illetve készítsünk egy hasonló összeállítást. Azóta is sok amerikai kedvencem van.
Gyakran hallani arról, hogy a francia kormány mennyire sok támogatást nyújt a francia kultúra, beleértve a filmművészet ápolására. Mit tapasztalsz, amikor a filmed anyagi hátterét kell megteremteni, francia rendezőként valóban könnyebb helyzetben vagy?
Nem feltétlenül. Először is én inkább függetlenfilmesnek tartom magam. A Boarding Gate azért sem volt egyszerű, mert nem kimondottan francia filmről van szó. A dialógusok javarészt angolul hangzanak el, tehát az állami támogatásra nem lehet számítani. Szerencsére van egy produkciós cég, amellyel már régóta dolgozom. Nekik sikerült összehozni az egyébként elég szerény költségvetést.
