Nagy Dénes (Együtt, Lágy eső) első nagyjátékfilmjét az idei Magyar Mozgókép Fesztiválon csíptük el, a lassan hömpölygő, orosz télben játszódó film lógott ki talán a leginkább a fesztivál (nagyrészt) közönségfilmes repertoárjából. Az Ezüst Medvét nyert alkotás ugyanis korántsem egy pátoszban, nagy szavakban és derék hőstettekben tobzodó, klasszikus történelmi film, sőt, tulajdonképpen ennek az ellentéte: nyers, szótlan, és szinte minden snittjétől instant szekunder szégyenérzetünk lesz. Ez a szokatlan, arcjátékba kódolt második világháborús tabló igazi csemege a lassú mozi kedvelőinek, de ahogyan a katonaság, ez sem való mindenkinek.
A Závada Pál azonos című regényéből adaptált Természetes fény főszereplője egy Semetka István (Szabó Ferenc) nevű katona, aki századával a frontvonaltól távoli, szovjet megszállás alatt álló területeken partizánok után kutat. Gyalogosan, sárban, szélben, hóban, faluról falura járnak, és akkor is megbüntetik a lakókat, ha azok éppenséggel nem bújtatják az ellenséges tábor képviselőit. A kamera távolságtartó, de mégis érzékenyen illusztráló szemszögén át végigkövetjük, hogy a magyar honvédek rutinosan használják ki, alázzák meg és tartják folyamatos terrorban a lakosságot. Mindez pedig nem attól válik brutálissá, hogy megtörténik – hiszen ismerjük a háború dinamikáját és a történelem számtalanszor megmutatta, hogyan válik az egyszerű ember zsarnokká, ha hatalmi pozícióba kerül. A katonák kegyetlenségét Semetka már-már kívülálló, szemlélődő magatartása exponálja, akit nem érdekel sem az erőszak, sem a győzelem, egyszerűen a lehető legkisebb kárt okozva túl akar lenni az egészen, hazamenni a családjához, nem nézni tovább ezt az értelmetlen vérontást. Nem tudjuk, hogy honnan jött és hová tart, de azt gyorsan megértjük, hogy Semetka nem egy hős, és nem is akar az lenni. Teljesen idegen ez a világ neki, de közben nincs ereje és bátorsága sem fellépni ellene. Katonatársaival ellentétben az ő „fegyvere” a fényképezőgépe, ami által kénytelen még inkább megfigyelni, és akarva-akaratlanul megkomponálni az ő saját háborújának történetét.
Általában a színészek alakulnak egy bizonyos rendezői vízióhoz, radikális fizikai átalakulásokon képesek keresztül menni egy adott szerep érdekében. Nagy Dénes filmjében ennek az ellenkezője történt, mintha ő idomult volna amatőr színészeihez, arcukra, személyiségükre építve a film levegős, hajszálvékony cselekményét. A legtöbb szereplő arcán több évnyi, napon végzett, fizikai munka ül, cserzett bőrük, vaskos, kemény kezeik láttán könnyen elhisszük, hogy tényleg hónapok óta koszos ruhában, szakadt zokniban gyalogolnak a frontvonaltól távoli táj erdőin, mocsarain keresztül. Hiteles, ahogy cigarettára gyújtanak, ahogy teli szájjal egymásra nevetnek, ahogy megigazítják a hajukat, amikor leveszik az egész nap viselt sapkát. Nem tudni, hogy az amatőr színészek, vagy a rendezői koncepció az oka annak, hogy alig van párbeszéd: itt az arcok, tekintetek mesélnek más-más történet. Meg a poros fapadlóra kifolyt tej, egy szoptató orosz nő arca, vagy egy késsel megnyúzott szarvas húsa.
A magyar hadsereg dicsőség nélküli útját kitartott snittekben ábrázolt, oroszosan nyomasztó, fénynélküli táj keretezi. Aki nagy csatajelenetet vár, annak csalódnia kell, a film ugyanis nem az akció által teremt feszültséget. A rendező állandó munkatársa, Dobos Tamás operatőr szépen vegyíti a mise-en-scéne-hez illő dokumentarista ábrázolást a Saul fia-féle lekövetésekkel és néhány erősen komponált, már-már anakronisztikusan fotószerű képpel, vigyázva arra, hogy ez utóbbi se törje meg a film vizuális egységét. A képek pedig Ágh Márton látvány- és jelmeztervező minden részletre kiterjedő figyelme által kelnek életre, és repítenek vissza az időbe. Minden ruha, lakásbelő, de még az utolsó fémkulacs is hiteles, és ez nem kis teljesítmény történelmi film esetén, sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy egy ilyen látványvilág nélkül ez a film kevesebb eséllyel indult volna Berlinben.
Nagy Dénes filmjével a háború egyetemes tapasztalatát akarja megmutatni, azt, hogy ez az abszurd, izolált, saját szabályrendszeren alapuló élethelyzet hogyan szipolyozza ki mindenkiből a maradék emberséget. Félig felnyújtott kézzel megjegyzi, hogy talán mi is ilyenek lettünk volna, mint főhőse: gyávák és tehetetlenek. S bár a filmnek mindene megvolt egy erős, minden értelemben európai filmhez, nagyszabású témája ellenére mégis űrt hagy a nézőben. Van benne valami túlságosan lassú, megfontolt és – jobb szó híján – eseménytelen, a cselekmény döcögve gurul előre, Semetka pozíciója szinte a film elejétől világos és nem sokat változik. S bár csodálatos érzés moziban ülve elmerülni ebben a nyomasztó, de magyar filmtől rég látott érzékiséggel készült, szinte már szagolható, ízlelhető világban, történet híján a film két szék között kicsit mintha a pad alá esne. A naturalista, gyakran alig kivehető szürkületben játszodó képek és a sajátos időkezelés egy idő után ismétlődővé, vontatottá válik, nem tud elemi erővel hatni. Első nagyjátékfilmről lévén szó, Nagy Dénes alkotása ezek ellenére is értékes alkotás, ami képes múlt segítségével a jelenről, saját félelmeinkről és idegenségünkről mesélni.
