Nagy Dénes neve hallatán mindenkinek a Lágy eső ugrik be. Igen, ő volt az, aki idén egyedüli magyar alkotóként részt vett kisjátékfilmjével a Cannes-i Fesztiválon, a Rendezők Kéthete szekcióban. Azóta már a Másik Magyarország¹ című dokfilmjét is bemutatták Magyarországon, és egy újabb dokumentumfilmen dolgozik. A rendezővel újabb munkáiról és régebbi filmjeiről is beszélgettünk.

Munka közben Dobos Tamás operatőrrel (fotó: Natasha Pavlovskaya)

Hogyan lettél filmrendező?

Először építésznek jelentkeztem – valószínűleg azért is, mert az édesapám építész –, utolsó pillanatban beírtam mellé a bölcsészkart, így aztán elmentem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre Angol és kommunikáció szakra. A kommunikáció olyan emberek gyűjtőhelye, akik nem tudják pontosan, hogy mit akarnak, de érdekli őket valami ebben a témában, ott jutott eszembe a filmrendezés. Régóta fotóztam, volt egy ilyen közöm az egészhez, megnéztem, hogy mikor lehet jelentkezni és abban az évben nem volt felvételi, csak a következőben, így egy évig készülhettem. Pillanatnyi döntés volt, de ahogy elkezdtem rá készülni, rájöttem, hogy ez érdekel és akkor kezdtem el filmeket nézni. Semmiféle filmes gyerekkorom nem volt, tévénk sem volt otthon, meg videólejátszó sem.

A főiskolára úgy kerültem be, hogy még nagyon keveset tudtam, operatőrnek vettek fel, pedig rendezőnek jelentkeztem. De kaptam egy ígéretet Fehér Györgytől, az osztályvezetőnktől, hogy tanulhatom a rendezést is párhuzamosan, és ha úgy alakul, akkor lehetek rendező is. Fehér György meghalt a felvételi után egy hónappal, és Szász János vette át az osztályunkat, de ő erről az ígéretről nem tudott. Én elmondtam ezt később, és másodév végén, harmadév elején rendezhettem filmeket is amellett, hogy az osztálytársaimnak a filmjeit fényképeztem. Szász ott volt velem egy forgatáson, nézte hogyan dolgozom és harmadéven úgy döntött, hogy lehetek rendező. Az első három év a főiskolán iszonyatosan stresszes volt, mert folyamatosan nyilatkoznom kellett, hogy én igazából nem operatőr vagyok, nem annak készülök – és ez furcsa helyzet volt. Nem szerettem sohasem a mások munkáit fényképezni, nagyon nehéz volt azonosulni, a magam filmjeit akartam forgatni.

Kb. ugyanannyi dokumentumfilmet rendeztél, mint amennyi játékfilmet, és mintha nem is tudna egyik meglenni a másik nélkül a te esetedben. Hogy van ez?

Kétféle iránya van a filmezésnek: az egyik, amikor az ember csak magából ír ki dolgokat, magából jön ki minden, amit el akar mondani – ez egy nagyon személyes módja a filmkészítésnek –, a másik, amikor az ember nyitottan jár-kel a világban, befogad dolgokat, azokat valahogy elemzi és refelktál rá. Ez a két folyamat bennem párhuzamosan működik, nekem kevés lenne az, hogy egy szobában találjak ki filmeket – kell hozzá az, amit érzékelek és látok magam körül. Tarkovszkij, aki az én nagy kedvencem, sokkal inkább a fejéből írt, persze volt egy irodalmi alapanyaga, de azt írta bele, amit ő érez és nem nézett körül a világban. Ő csak az egyik irányt művelte, de vannak, akik csak a másik irányt képviselik – ezekből van több.

A főiskola alatt a fikciónak mindig nagyobb volt a tekintélye, Magyarországon a fikciót nagyobbra tartjuk, mint a dokumentumot, holott ennek nem kellene így lennie. A dokumentumfilmről egy furcsa közvélemény alakult ki: azt gondolják, hogy ez nagyon egyszerű, mert csak odatartod a mikrofont és kérdezel, de a jó dokumentumfilm teljesen máshogy működik. A dokfilmet általában a tévével azonosítják, itthon szinte egyáltalán nincs tere a moziba kerülő dokfilmeknek, itt Budapesten még van pár fesztivál, ahol vetítenek komolyabb alkotásokat, de gazdagabb országokban ennek sokkal nagyobb hagyománya van. A dokumentumfilm nem olyan jól eladható, mint a fikciós, és nem feltétlenül szórakoztat. A filmekben ma a szórakoztatás egy elég meghatározó irány, amivel egyáltalán nem értek egyet.

Képek a Lágy eső című filmből

A Lágy eső megkapta az idei Friss Hús rövidfilmfesztiválon a közönségdíjat, miközben az sem egy szórakoztató film.

Nagyon meglepő volt, hogy megkaptuk a közönségdíjat, de ez azért relatív, mert a Friss Húsra főleg szakmabeliek jöttek el. Mindenképpen nagy kitüntetés, hogy a közönség azt mondta a filmre, hogy jó, de aki szombat este elmegy egy multiplexbe, az valószínűleg nem a Lágy esőt szeretné megnézni. Különböző közönségek vannak, a Másik Magyarországot nagyon eltérő közönségek nézték meg, sokat hívtak vidékre ezzel a filmmel, nyilván a témája miatt is, mindenkit érdekel, hozzá tud szólni, van egy politikai fölhangja is, ami nem szándékos, de erre mindenki könnyen reflektál teljesen különböző nézőpontokból. Vannak, akik egyáltalán nem veszik le azt, ami nekem fontos volt, és teljesen más rétegét látják a filmnek.

A Műcsarnokban a Másik Magyarország bemutatója után a mezőszemerei Kollár Lajos azt mondta, hogy azért nem tetszik neki ez a film, mert ez nem a valóságot mutatja meg. De ennek a filmnek nem az a tétje, hogy a valóságot megmutassa.

Hogy mi a valóság, arra nem hiszem, hogy bárki is tudna válaszolni. Kollár Lajosnak egy másik valósága van, de azt gondolom, hogy amit bemutattunk az valódi, az igaz, nem hazudunk. Az is egy probléma, hogy a dokumentumfilm értelmezésénél sok embernek a híradó jut eszébe, nem egy művészeti alkotásként tekintenek egy ilyen munkára, hanem valami reprezentatívat várnak: hol van a polgármester, hol a vállalkozó, miért nem nyilatkoznak ők is? – és ezt a filmet nem lehet így megközelíteni. Számomra ez egy nagyon személyes film, és egy rétege a közönségnek egyáltalán nem érti, hogy mi volt ennek az indíttatása. Legutóbb volt egy olyan vetítés, ahol egy értelmiségi ember teljesen kiborult, hogy miért ilyen depressziósak a magyarok, és hogy én erről a depresszív világról miért készítek depresszív módon filmet, nézzük meg a cseheket, hogy a depresszív világról milyen vidáman tudnak beszélni. De itt nem ez a kérdés, én nem tudnék vidáman hozzányúlni ehhez a témához. Nem tudom, miért ilyen depresszívek a magyar filmek, de azt nagyon fontos megemlíteni, hogy az I. és a II. világháború, a rendszerváltás, ‘56 mind negatív élmények ennek az országnak, a 20. század csupa negatívumból áll, míg a cseheknél a világháborúk, a rendszerváltás mind pozitívan csengtek le.

Ennek lehet köze ahhoz, hogy a 20. századi történelmi események feldolgozása máig sem történt meg Magyarországon?

Magyarország kollaborált a németekkel, erről nincs egy kialakult véleménye az embereknek, míg a csehek nem kollaboráltak, hanem elfoglalták őket, partizánkodtak, és büszkék az ők partizánjaikra. Magyarországon nem lehetünk senkire büszkék a II. világháborúban, mert egy oldalon harcoltunk a németekkel – a Don-kanyar hőseihez nincs egy ilyen tiszta viszony. A holokauszttal sem akar foglalkozni a magyar társadalom, a rendszerváltás is kudarc: a volt párt emberei fölvásárolták az ország tulajdonát, volt egy átmentés, aminek ma is isszuk a levét. Ez egy országon lenyomatot hagy, az hogy mennyire frusztrált a magyar nép, részben annak is tudható be, hogy nincsenek egyenes viszonyok: minden langyos. Nem gondolom, hogy sok okuk lenne a vidámságra a magyaroknak, és bizonyos szempontból ez a hiteles érzés, ami apáról fiúra száll – és ezzel valamit kell kezdeni.

Kép a Másik Magyarország című filmből

A filmjeid főszereplői általában perifériára kiszorult emberek. Miért érdekelnek ők?

Nekem könnyebb szeretni ezeket az embereket. Számomra fontos, hogy akik szerepelnek a filmemben, azokkal legyen valamilyen érzelmi viszonyom és izgulok a sorsukért, együttérzek velük – talán ezt itt találom meg leginkább. A szenvedés is itt jelenik meg, ami az együttérzésnek fontos része.

Mennyire lehet közel menni egy szereplőhöz egy dokumentumfilben?

Ez ösztönösen működik, a rendező lelkiismeretére van bízva és erre nincs kész válasz. Az alkotó hozzáállása a lényeg: miért akarja őt fölvenni vagy miért keresi ezeket a szereplőket? Azért, hogy botrányt csapjon vagy azért, mert őszintén érdekli a rendezőt a szereplő? Erre kell választ találni és onnantól a lelkiismeret ezt szabályozza.

A Riportot is amatőrökkel akartad leforgatni, végül mégis színészek játszanak a filmben. Mi történt?

Sokat tanultam abból a filmből, például azt hogy három hónap nem elég előkészítésre, ha amatőrökkel akarok forgatni. Praktikus okokból nyúltunk színészekhez, nem találtunk jó amatőr szereplőket.

Elégedett vagy a filmmel?

A színészekkel igen, a filmmel nem. Eredetileg én egy tinédzser fiút szerettem volna, de színészek között nincs tinédzser, eleve idősebb szereplőt kellett keressünk és ez ártott a filmnek. Kicsit profi lett a film és ez engem zavar. Akkor működött volna, ha valóban zavarba jön a női szereplő. A színészek túl jók, az amatőröknél van az a pont, amikor nem tudod őket kontrollálni, amikor valóban valami ott történik és ez sokkal hitelesebb tud lenni.

Hogyan instruálsz egy amatőrt egy színészhez képest?

A színészekkel heteket próbálunk, megtanulják a szöveget, sokszor végigmegyünk rajta, nagyon pontosan lehet őket instruálni. Az amatőrnél nem lehet mindenbe beleszólni, a legnehezebb megtalálni azt az egy szereplőt arra az egy szerepre. A színész esetében próbákkal éred el, hogy valamilyenné váljon, az amatőrt megtalálod. A Lágy esőnél fontos volt nekem, hogy olyan fiút találjunk, aki ott él ezekben a falvakban.

A Berlinskaya Fugában egy ukrán család szerepel, az Együttben orosz szereplők játszanak. Más nyelven ugyanúgy instruálsz?

Mindig volt közös nyelv, ugyanúgy instruálok. Csak kevesebb szóval kell kifejezni ugyanazt, de ez nem okoz problémát. A Berlinskaya Fugában például egyáltalán nem kellett instruálnom, az egy főiskolai film, Dobos Tamás operatőrrel készítettük. Voltam egy évet Berlinben a főiskola alatt, és ott ismertem meg ezt a férfit az aluljáróban. Nagyon szépen játszott, többször is belébotlottam a városban és valamennyire összebarátkoztunk: ő is tudott egy picit németül meg én is. Később jött az ötlet, hogy milyen jó lenne meglátogatni, a főiskola kifizette a jegyünket és ott voltunk náluk, két hétig a nagy szobájukban laktunk úgy, hogy háromszor találkoztunk előtte. Ami velük történt, abban velük voltunk, nem szóltunk bele semmibe. Az sem volt biztos, hogy ebből lesz film, ez utólag dőlt el. Anyaggyűjtésnek szántuk, aztán összeállt a film.

Kép az Együtt című filmből

A filmjeid kapcsolhatóak a 70-es évek Budapesti Iskolájának hagyományához. Van ebben valami tudatos viszonyulás?

Nagyon szeretem azokat a filmeket, Dárday Filmregényét vagy Zolnay Fotográfiáját. Nem volt ez tudatos, de a főiskolán sok filmet megnéztem; a Feldobott kő (r. Sára Sándor) és a Tízezer nap (r. Kósa Ferenc) is nagyon közel áll hozzám – ezek másak mint a Budapesti Iskola filmjei. Bizonyos szempontból beilleszthető a Másik Magyarország Sára és Zolnay világába, ahogy ők ránéznek a világra, az az enyémhez hasonló attitűd.

A Másik Magyarországban a megkomponált, erős stílust és hangulatot hordozó képek „ütköznek” Bukta Imre beszélő fejes interjúival Ennek mi a szerepe?

A képek Bukta festményeinek a világát idézik meg, mintha azt mutatnánk meg, ami Buktát inspirálja, az egész a Bukta fejében is játszódhatna. Ez a fajta koncepció a vágás során született meg, Buktával sok egyebet is felvettünk, a falu különböző pontjain is fölbukkant és ott beszélt, de ez tévés stílusúvá tette a filmet, amit nem szerettem volna. Az volt a legelfogadhatóbb, hogy interjúhelyzetben beszél és nem bemutat valamit, hanem a saját gondolatatit mondja.

A két operatőr, akikkel szoktál dolgozni: Natasha Pavlovskaya, a feleséged és Dobos Tamás. Hogyan döntöd el, hogy éppen melyikükkel dolgozol?

A főiskolán csak Dobossal dolgoztam, és engem érdekelt, hogy milyen lehet más operatőr, ebben van egy kíváncsiság. Ez önismeretileg is egy fontos kérdés: mi van, ha elveszik azt az operatőrt, akivel mindig dolgozol, mi történik veled, mi az, amit ő rak hozzá a filmhez? De szeretnék Dobossal dolgozni továbbra is, tervezünk közös filmet. Közel áll hozzám az a hangulat, amit ő kreál, nagyon fikciós, nagyon filmes hangulatokat teremt, én mindig próbálom őt visszavenni, ő ennél sokkal „filmesebb”. Azt akartam, hogy legyünk kicsit szikárabbak, a Lágy eső például már szikárabb mint az Együtt vagy a Berlinskaya Fuga. Natasha teljesen más operatőr, ő teljesen szikár, nem érzelemből fotózik, hanem keményebben, ami szintén nagyon érdekes. A téma is meghatározó, Dobos egy kisfaluból való, közel oda, ahol forgattuk a Másik Magyarországot [Mezőszemere – szerk.] és ez neki hazatérés is, jól ismeri ezt a világot, jól tud az emberekhez beszélni abban a tájszólásban, be tud simulni egy ilyen közegbe – ezek adott esetben fontosak.

Kép a Berlinskaya Fuga című filmből

A Lágy esővel voltatok Cannes-ban. Hogy éreztétek magatokat ott?

Vegyesen: túl jól nem éreztem magam, jobb volt az, amikor kiderült, hogy meghívtak. Amíg az ember nem jár ott, sok mindent idealizál. De ettől függetlenül Cannes szakmailag az egyik legfontosabb hely számomra is, az elmúlt években a legérdekesebb filmeket ott mutatták be és jó érzés ebbe bekapcsolódni. Maga a fesztivál ellenszenves volt, művészetről szó sincs, minden az üzletről szól és a show-műsorról, mindenki kiöltözik, mindenki rohan. Az ember inkább elkérné az összes filmet és majd megnézné otthon.

Mesélj a most forgó dokumentumfilmedről, a Falcról.

Még nem tudjuk, hogy mi lesz a struktúrája a filmnek, kezdeti fázisban van. Viszonylag sok időnk van rá, 35 napot forgatunk, ami egy dokfilmhez elég sok és ez kell is ahhoz, hogy pontosan megtaláljuk azokat a szereplőket, akikkel tényleg szeretnénk forgatni. Olyan emberekről szól, akik magukat sebzik vagy sebezték, szól ez arról is, hogy ez milyen lelkiállapotban és hogyan történik, mi ennek a leírása, ez miért jó nekik. Általában ezek az emberek valamilyen lelki fájdalmat oltanak ki a fizikai fájdalommal, de a film nem lesz ilyen pszichologizáló, nem lesznek benne szakemberek. Három embert keresünk, 70 perces lenne a film, és ami igazán érdekel, az az ők gyerekkoruk, az ők életútjuk, sorsuk. Az a benyomásom, hogy a gyerekkor és a család nagyon érdekes háttere ennek a dolognak és ebbe próbálunk belenézni. Van olyan szereplő, aki most úgy néz ki, hogy tényleg főszereplő lesz, ő szeretne a múltjáról többet megtudni, nem mindenre emlékszik, és ebben mi mellé szegődünk.