A 17. miskolci CineFest igen színes műsorkínálattal fogadta a hazai és nemzetközi közönséget. Lássunk egy kis ízelítőt a fesztiválon frissen bemutatott magyar filmtermésről.
A történelem sötétkamrája
Természetes fény című első nagyjátékfilmjével Nagy Dénes a 2021-es Berlini Nemzetközi Filmfesztivál legjobb rendezésért járó Ezüst Medve díját nyerte el. A film egyik erénye, hogy Dobos Tamás felvételei egy kis rásegítéstől eltekintve természetes fényben, megvilágítás nélkül készültek. Másik, hogy a forgatókönyvet is jegyző rendező amatőr szereplőket alkalmazott, akiket a forgatás előtti hónapokban maga készített fel. Érdekesség, hogy a sztori történelmi hitelességét a levéltári anyagokat feldolgozó történész, Ungváry Krisztián segítette, illetve, hogy a díjnyertes alkotás magyar-lett-francia-német koprodukcióban készülhetett el.
Nem tudok nem szuperlatívuszokban írni a Természetes fényről, hiszen Kovács András 1967-es filmje, a Hideg napok óta nem készült ekkora horderejű alkotás, amely ennyire sokrétűen és ilyen profi módon késztetheti szembenézésre a nézőt a második világháborús magyar katonai múlttal. Igaz, az alap irodalmi, a cím is ezért lehet ismerős, ám Závada Pál azonos című regénye, illetve annak egyik szegmense leginkább csupán irodalmi előtanulmánynak tekinthető. A rendező első nagyjátékfilmje önálló művészi entitás, tehát véletlenül sem egy teljességre törő Závada-adaptáció.
Az elhallgatott múlt, a magyar hadsereg második világháborús rémtettei ritkán jelennek meg a magyar filmekben. Idézzük fel, a Hideg napok is kamara-keretek közé zárja a mozaikos történet elbeszélőit. Kovács András is egyedi nyelven beszéli el a szerbiai „hideg napok” eseményeit, ezáltal úgy teszi kibeszélhetővé a témát, hogy egyedi művészi koncepciójával egyben tompítja is annak súlyát. Kovács a borzalmakat nem ábrázolja erős képiséggel, sőt, mintha azt egy kissé be is burkolná sajátos dramaturgiájával. Nagyék ezzel szemben mintha a realizmust hívnák segítségül ahhoz, hogy a rémtettekkel való szembenézésre késztessék a nézőt. Karakterábrázolásaik nem „domesztikáltak”. Színészválasztásaik és a statisztéria is a háború rút valóságának megrajzolását segítik elő. Nincsenek itt sztárszínészek, nincsenek szépfiúk. Amiket a közeliken látunk: koszos körmök, szakadt zubbonyok, árulkodó szemek, megtört vonások. A nélkülözés, a féltés, a félelem és a barbár kegyetlenség tükröződik a borostás arcokon. Az izzadtság, a kosz, a sár – és persze a bűn – tapad a front mögött partizánokra vadászó egyszerű emberekre, akiket az állandó életveszély érzete terel az embertelenség terepeire.
A párbeszédek szikár nyelvezete, a tájszólások mind erényei a filmnek. Ezek az eszközök is a hihetőség irányába tolják a történetet. A főszereplő, Semetka István alhadnagy (Szabó Ferenc alakítja) különc módon szereplője az eseményeknek. Társai közül nem tűnik ki különösebben, tagja a bajtársi viszonyrendszernek. Ha parancsot teljesít, ha parancsot ad, aláveti magát a háborús körülményeknek. Ám Nagy Dénes instrukciói nyomán az egyébiránt tábori fényképészként is funkcionáló alhadnagy ki nem mondott belső monológjait is érzékeljük a filmben. Nem szimplán szavakkal teszi ezt, ám ha megszólal, minden szónak súlyozása van. De a főszereplő gondolatai, sőt, lelkivilága leginkább a képek által lesznek beszédesek: Dobos Tamás operatőr Szabó minimalista és egyben nagyon kifejező arcjátékából merít, kamerája ugyanakkor a fényképész alhadnagy környezete iránt tanúsított érzékenységét is leköveti. A természeti képek sokszor Semetka elmélyült látásmódját közvetítik.
Az elgyötört lovak kínlódása, az erőlködő emberek gyötrelme, az égő pajta pocsolyában való tükröződése, a megnyúzott szarvas húsának szerkezete, az egybeolvadó hó és sár matériájának megmutatása mind a régi képalkotó nagyságokat, Gáll Istvánt, Sára Sándort, illetve Tóth Jánost idézik meg. Mi több, a szabálytalanság, a változás rettenete egy reguláris környezetben a képeket különleges feszültséggel ruházza fel.
A film egyetlen akciójelenete – az erdő sötétjében kelepcébe csalt csapatra mért támadás pergőtüze – is a véletlenszerűséget, a mindennapokban leselkedő halált árulja. Nagy Dénes e jelenet által is a háború megértetésére tesz kísérletet. Méghozzá úgy, hogy nem a hősiesség mítoszát erősíti, hanem realista módon a háborús állapotot a humánum vesztőhelyeként értelmezi. Kiemelve azt, hogy a félelemből táplálkozó bosszú lesz az, ami embertelenséget, sőt, bestialitást szül az otthonaikból a háborúba vezényelt békés emberekben.
Ezért is érdekes a főszereplő figura átmenetisége. Semetka szemén keresztül mintha a háborún kívüli világ elevenedne meg, akár egy álomszerű vízió. Ez ellenpontja a fotómasinája által megörökített képeknek, melyek pillanatokba zárt hazug kivetülések. A hadifogollyal pózoló tiszt addig mutatja magát hősnek, míg kiold a fényképezőgép. Ám a fotós viszonya ezekhez a képekhez a kényszerűség szülte hamis pillanatoktól való elfordulás. Az, hogy ezt finoman érzékeltethessék a filmesek, nagyban a Semetkát megszemélyesítő Szabó Ferencnek köszönhető, pontosabban annak, ahogy Szabó átengedi magán a szerepet.
Szabó Ferenc nem mellesleg amatőr szereplő. És ez adja a szerzői koncepció egyik lényegét. A forgatókönyvíró-rendező Nagy olyan figurákat keresett, érdes arcú, karakteres beszédű pásztorokat, munkásokat, akik lényükben ott hordozzák a letűnt idők, a háborús évek átlagos besorozottjait. A módszer sikeresnek bizonyult. Így az első nagyjátékfilmjét készítő Nagy Dénes teljes joggal kaphatta meg a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medvét Berlinben.
Atyai intelmek meg sem született fiúgyermekemnek
Ezzel az alcímmel lehetne fémjelezni az idei, 2021-es cannes-i filmfesztiválon debütált Enyedi Ildikó-filmet. A nemzetközi koprodukcióban készült, Magyarországon, Németországban és Máltán forgatott alkotást a rendező és a stábtagok jelenlétében mutatták be a miskolci CineFesten.
Enyedi Ildikó filmje, A feleségem története Füst Milán azonos című regényéből készült. A film kétféle verzióban kerül a magyar mozikba. Én a szinkronos változatot láttam, de nagyon kíváncsi vagyok a többnyelvű, feliratos verzióra is, hiszen a történet egyik érdekessége, hogy a szereplők különféle nyelvi regiszterekbe vannak belekényszerülve. Ez pedig támpontokkal szolgálhat az értelmezés számára, hiszen a főszereplő Störr kapitány (Gijs Naber) és a véletlenszerűen feleségnek választott szabadelvű nő, Lizzy (Léa Seydoux) sorsának alakulása nyelvi és kulturális perspektívából nézve is megközelíthető. A film magyar szinkronja felett egyébiránt Enyedi maga bábáskodott, így el kell fogadnunk ezt a rendező által megadott egyik olvasatként. Ez azért is lehet fontos, mert a több mint húsz nyelvre lefordított irodalmi alap már a nemzetközi szereplőgárda Füsthöz való viszonyát is több irányba terelte. Hiszen volt olyan színész, aki angolul, másvalaki franciául, és volt, aki németül olvasta a könyvet. Mint ahogy minden bizonnyal volt olyan is, aki a forgatókönyvből értette meg igazán, hogy milyen irányba építse majd fel a szerepet. Nyilván a forgatókönyv a mérvadó. A rendező saját bevallása szerint a férfilét megértését tűzte ki egyik céljául. Érdekesség, hogy mindezt a #metoo-jelenség elterjedése előtt – ezt csak azért emelném ki, mert az értelmezési keretek ebbe az irányba is nyugodtan tágíthatóak.
A hét fejezetre bontott történetben a kapitány saját leckéit írja le. Pontosabban azt, ahogy az eszményi nő, Lizzy által meg lett leckéztetve. Störr Enyedi elképzelésében egy jámbor, nagydarab tengeri medve. Ekképp Gijs Naber a figura főbb jellemvonásait ehhez igyekszik igazítani. Azaz a holland kapitány figuráját az északi higgadt típus sztereotípiájába próbálja beszuszakolni. Ezért is szép munka, ahogy Naber árnyalataiban vezeti végig a kapitányt saját történetén. Erős érzelemkitörések csak elvétve fordulnak elő a filmben, azok is a rendező által megkívánt lecsökkentett félelemkeltéssel – az esetleges őrültségre való utalás szinte elvész a történetben. És bár a hangsúly elvileg a kapitányon van, mégis sokszor az ellenpárja, Lizzy felé billen. Ezért indokolt is, hogy Enyedi a párkapcsolati hullámzást és a hajózást többször is párhuzamba állítja saját képi értelmezésében.
Mivel a kapitány visszafogottnak van megfestve (vagy legalábbis olyannak, aki tud uralkodni magán), a figyelem sokszor a nőre terelődik, aki viszont igencsak szeszélyes színezetet kap a történetben. Léa Seydoux szexepiljét bevetve Lizzy a virgonc csábítótól a könnyes szemű szerelmesig teljes skálán igyekszik hozni a női karaktert. Ám, akárcsak a kapitány figurája, Lizzy karaktere is részint a sztereotípiák felől van megközelítve. Bár nagyvilági nő, aki dohányzik, iszik és mulat, mégsincs kibontva, hogy honnan jött és hová tart. Valóban a feleség-szerepkör az, amivel Seydoux Lizzyje leginkább körbe van falazva. És mint ilyennek, hogy kitörjön ebből, a szerető státusza hoz egy újabb színezetet: Louis Garrel Dedinje lesz az a férfi, akivel a nő egy teljesen másféle kapcsolatot él meg. Igaz, Garrel figurája inkább hoz egy megint csak sztereotípiákon alapuló olasz amorozzót, mint egy finoman manipuláló francia szélhámost. De talán Enyedi a figurák efféle erősen tipizáló megkülönböztetésével direkt módon igyekszik gazdagítani a húszas évek soknációjú, de mégis egybeforró Európájáról alkotott képet.
A Feleségem története talán a túlzott tipizáltság miatt sem a legerősebb Enyedi-film. Kétségkívül érzékletes képi világa van, érdekes beállításokkal találkozunk benne, de a fő célja, a férfi-nő kapcsolat örökérvényű igazságainak újszerű megragadása mintha csupán törekvés maradna. Enyedi filmje számomra nem árult olyat a témát illetően, amit ne fogalmaztak meg volna jobban, másként más filmekben. A húszas évek mint történelmi korszak is – a pontos díszlet és kellékek ellenére – mintha el volna kissé távolítva a valóságtól. Nem érződik a tengerjáró hajók kajütjeinek „szaga”, nem látszik a kikötő mocska, a mulatók is túlságosan szelídek, nem húznak be a húszas évek atmoszférájába. Mintha minden patikatiszta volna, ez pedig nagyban befolyásolja azt, amit a film közvetíteni tudna.
Az Enyedire jellemző állatmotívumok most háttérbe szorulnak. A védjegynek is tekinthető természeti utalásokat itt inkább a hajók és a tenger viszonyának ábrázolásában találhatjuk meg, ennek érzékeltetése az egykori Enyedi-osztály operatőrének, Rév Marcellnek köszönhető. Mint ahogy a lakásbelsők atmoszférateremtő erejének kihasználása vagy a régi városok hangulatának kis technikai rásegítéssel való megragadása is. A film zenéjéért a klasszikusok beemelésén túl Balázs Ádám lett a felelős. Mindennel együtt a majd' háromórás film tempója a főhős habitusához igazodva leginkább nehézléptűként jellemezhető.
Kísérleti abszurd
A leválás nehézsége a témája a szerényebb költségvetéssel bíró első Fazekas Máté-filmnek. A megtörtént esetet feldolgozó, ám abszurdba hajló Kilakoltatás az idei, 17. CineFesten debütált, az ELTE filmtudomány mesterszakán végzett rendező a Nemzeti Filmintézet 2019-es Inkubátor Programjának egyik nyertese.
Az egy nap leforgása alatt játszódó történetben az apja cégének dolgozó Richárd mint a családi vállalkozás, a bírósági végrehajtó cég örököse megpróbál kibújni apja árnyékából. Az Orosz Ákos által megformált figurának azonban nincs szerencséje. Nem mintha a kilakoltatások egyébként flottul mennének, de a terepen már egy csoport aktivista is várja az önállósulni vágyó fiatalembert. De nem ez fogja tervében meggátolni, hanem a ház idős tulajdonosa (Nagy Mari), annak kutyái, és persze a helyzet alakulása.
Már a felvezetés is arra utal, hogy Fazekas Máté sajátos módon próbálja filmjében megragadni a drámai szituációban megbúvó humort. Van itt minden, amit a vevő csak szerethetne. Az elálló fülei miatt komikus felhanggal bíró Richárd és az éppen madarásznak álló muja rendőrnő sajátos viszonya már eleve rejt önmagában lehetőségeket. Az elrajzolt karakterek, a szabadidejükben sírásó bútorszállítók, a helyzetet uralni képtelen rendőrök, az aktivistákkal blattoló mentősök mind felvillantanak egy-egy viccesnek szánt jelenetet, mint ahogy a túsztárgyaló lecigányozása (Török Illyés Orsolya), vagy az aktivisták főnökének (Péterfy Bori) kibukása is felkínálják a kacagás lehetőségét.
Nyilván ízlés dolga, de számomra a helyzetekben rejlő komikum mintha kissé félutas maradt volna. Az állandóan önmagára licitáló történet az Ötvös-cirkusz magánszámát juttatta eszembe. Persze tudom, hogy a „Nem baj! Van másik!” felkiáltás egykor sokaknak nagy örömet szerzett. Az azonban nem biztos, hogy ez ma is feltétlenül működőképes – még ha új köntösbe is van öltöztetve.
A párbeszédek is inkább a tévésorozatok felőli megközelítés felé kanyarítják a filmet. Ha pedig egy ilyen szemüvegen keresztül tekintek a műre, akkor arra jutok, hogy ez a szövegkönyv színházi környezetben talán jobban működne. A színészi gesztusok is ebbe az irányba tolják el az alkotást, annak ellenére, hogy megtorpan a karikírozás, ezért a humor kissé felemás marad.
A drámai vonalat erősíti a vérbeli kilakoltató apa (Znamenák István) felbukkanása. A generációs és ideológiai konfliktus az autoriter kapitalistával több szálon is mélyít kicsit a történeten, mint ahogy a belengetett angliai szál is a drámaiság irányába billenti kissé a történetet. Talán ezért is volt az, hogy sokszor fanyar mosolygást tapasztaltam a nézőtéren, és nem felhőtlen hahotát. Persze lehet, hogy másként működne a film egy másféle környezetben: azaz nem kizárható, hogy nem a miskolci fesztiválközönség, hanem inkább a plázamozik szórakozni akaró publikuma lesz majd a film igazi megértő közege.
A fentiekből is kiderül, hogy a magyar filmkészítők helyzete sokszor nagyon is eltérő. Mint ahogy a vetítések utáni beszélgetéseken is szó volt erről, a pandémia esetükben csak az egyik nehezítő tényező volt. Mottóul pedig azt a közönségtalálkozón elhangzott mondatot lehetne választani mindegyik taglalt film kapcsán, hogy „ez a film szívből készült!”
