A Határtalan szerelem érezhetően nagyon szeretne valami lényegeset elmondani az Európában jelenleg fennálló társadalmi-politikai helyzetről, ám ez maximum annyira sikerül neki, mint amennyit a Vészhelyzetnek az orvostudományról.
2006-ban a Párizs, szeretlek! című film tagadhatatlanul elindított egy többé-kevésbé azóta is érvényes trendet a globális filmkultúrában: a szerelem városáról szóló, ismert rendezők instruálta világsztárok előadásában bemutatott szkeccsfilmnek azóta is megállás nélkül készülnek a különböző klónjai. Zengtek már szerelmes(filmes) ódát New Yorkhoz (New York, I Love You, 2008), Havannához (Havanna, szeretlek!, 2012) és Rio de Janeiróhoz (Rio, szeretlek!, 2014), az IMDb adatai alapján nemsokára mozgóképes szerelmes levelet kap Sanghaj, Jeruzsálem és Berlin, körülbelül három éve pedig mi is megpróbáltunk beszélni a Budapesttel való viszonyunkról (Nekem Budapest, 2013). A Határtalan szerelemben ugyan érezhető a besorolási szándék az epizodikusan illeszkedő, de bizonyos pontokon mégis összetalálkozó, rövid időre egymásba folyó tingli-tangli sztorikra épülő városfilm-hullámba, Christopher Papakaliatis mozijából mégsem lesz egy Athén, szeretlek!. És nemcsak azért nem, mert ezúttal a film mindhárom love story-ját ugyanaz, a ráadásul még csak nem is ismert rendező jegyzi, J. K. Simmonst leszámítva totálisan noname-színészekkel.
Papakaliatis ugyanis a fent említett filmekkel ellentétben nemcsak olcsó turistalátványosságot akar adni nézőinek. Érezhetően szeretné elkerülni, hogy filmje csupán egy Görögországból küldött megelevenedő képeslap legyen, melynek az inkább állapotokra, érzésekre, mintsem kidolgozott sztorikra hasonlító szkeccsei mellett abszolút semmiféle társadalmi vagy politikai aktualitása nincs. A Határtalan szerelemnek kétségkívül van mindkettő. Más kérdés, hogy ez mennyire jön jól egy ettől függetlenül kiszámíthatóan sablonos romantikus történeteket bemutató filmnek. Hiába beszél ugyanis Papakaliatis kendőzetlenül a görög lakosság közelmúltjának két legsúlyosabb traumájáról, azaz a gazdasági és a menekültválságról, mégsem sikerül közhelyes és rendkívül didaktikus bölcsességeken túl mást közölnie a befogadójával. Pedig a „valamilyen város, szeretlek!"-filmeken kívül próbál meríteni az Ütközések (Crash) vagy a Bábel puzzle-mozik stílusából is, csak talán egy kicsit túl görcsösen, izzadtságszagúan teszi mindezt.
A Határtalan szerelem három történetet mesél el. Mindegyikben egy görög és egy külföldi találkozik és lobban szerelemre egymás iránt: politológus hallgatólány és művészi rajztehetséggel megáldott, szíriai menekültsrác; megromlott házassága elől menekülő vállalati menedzser és kiküldetésben lévő szingli, munkaerő-leépítési szakértőnő; háztartásbeli feleség és nyugdíj felé közeledő német történész. A szereplőknek pedig sajnos ezzel fel is fedtük minden „mélységét", pedig a mérvadó társadalmi üzenet megfogalmazásához nem ártott volna őket aprólékosabban kidolgozni. Így az egydimenziós szereplők szerelembeeséséről szóló történetekbe hiába van lépten-nyomon belecsempészve a menekültkérdés vagy a gazdasági válság, az egész csupán olcsó szappanoperai fordulatok durrogtatásában merül ki. [SPOILER] A politológus lány együtt alszik a szír sráccal az elhagyatott reptéren, de amikor az apja vezette fasiszta brigád rátör az ott bujkáló menekültekre, őt is eltalálja egy kósza golyó, és tragikus halált hal. A vállalati menedzser magát hibáztatja, amiért az elbocsátott kollégája abortuszra viszi a terhes feleségét, majd öngyilkos lesz, holott talán hősünk megmenthette volna a fickó állását, ha előző éjjel nem a munkaerő-leépítési szakértővel kufircol. [SPOILER VÉGE] Miután pedig láttuk, milyen szörnyű dolgokat okoz a gyűlölet, a bürokrácia és a fasizmus, megkapjuk a kötelező tanulságot a végére a „szeretkezz, ne háborúzz"-jelmondat jegyében, melyhez hatásvadász zenei aláfestés is jár.
Ez persze kevésbé meglepő, ha tudjuk, hogy a film rendezője a tévés szappanoperák berkeiből érkezik, mégis kár, hogy nem sikerült egy összetettebb, kevésbé felejthető filmet készítenie a témáról, ahol nem feltétlenül azzal éreztetik a válság okozta kényszerű elbocsátások súlyát, hogy tömegesen zokogó, laptopjaikat földhöz vagdosó irodai alkalmazottakat látunk szomorúan síró hegedűszólamokra vágott montázsban. Nyilvánvalóan pozitívumnak számít, hogy a Határtalan szerelem úgy próbál meg beszélni a nemcsak Görögországot, hanem egész Európát érintő migránshelyzetről, hogy miközben tájékoztat és állást foglal, szórakoztat, és minden korosztályhoz szóló romantikus filmként is érvényesül, de ez a műfaj láthatóan nem a legalkalmasabb arra, hogy többet mondjon a témáról hangzatos, ám leginkább semmitmondó gondolatoknál. Jobban járnánk, ha a menekültkérdés kapcsán inkább aktualizálnák az európai forgalmazók Romero 2005-ös Holtak földje (Land of the Dead) című filmjét, amely két belezős vérengzés között végső soron mégis azzal foglalkozott, hogyan képes kompromisszumkötésre és egymáshoz való alkalmazkodásra két különböző, a hatalmon lévő pénzemberek miatt azonban eleinte egymástól kölcsönösen rettegő és emiatt ellenségeskedő csoport.
