Sok fesztivált megjárt görög dráma debütált a mozikban, amely igen szorgosan mondja fel a művészfilmes toposzokat. Vizuálisan azért helyenként nagyon is izgalmas.
A drámairodalomban gyakran találkozhatunk olyan történetekkel, melyek azt vizsgálják, hogy a beteg hozzátartozóhoz való viszonyulás hogy írja felül az egyébként megváltoztathatatlannak látszó családi viszonyokat. Ezt a sémát a film is átvette, tavaly például Olivia Colman és Anthony Hopkins aratott Az apával. A Florian Zeller filmjével való összevetés azért hasznos elsősorban, mert jól mutatja, hogy melyik az a két irány, amelybe el lehet indulni ebből a kiindulópontból. Zeller munkájában maga a betegség a hangsúlyos, a film elsősorban a demencia miatt talajvesztett embert akarja ábrázolni. Jacqueline Lentzou mozijában viszont sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy az apjához sok év után visszatérő lány hogy jön rá a szülő sebezhetőségére, és hogy ez miképp írja felül azt a képet, ami korábban az ő fejében élt.
A történet ugyanis nagyjából ennyiből áll: Artemis (Sofia Kokkali) valahonnan külföldről érkezik haza, mert arról értesül, hogy édesapjának komoly egészségügyi gondjai vannak. Az úton folytatott párbeszédből kiderül: nem volt igazán jó viszonyban az apjával, igaz, különösebben rosszban sem. Egyszerűen nem beszéltek egymással, nem tudtak a másik gondjairól. Most azonban nagyrészt a lányra marad a gondozás, és konfliktusok árán ugyan, de közelebb kerül egymáshoz a két fél.
Valószínűleg sokaknak megvan az a jelenet a Mielőtt-trilógia harmadik részéből, mikor Jesse és Celine a barátaikkal egy hatalmas asztalnál vacsoráznak, miközben a legkülönfélébb témákról beszélgetnek. Ebben a filmben is megvan az asztal és a beszélgetés, csak itt nagyjából arról folyik a diskurzus, hogy mi lesz a kórházban maradt, kiszáradófélben lévő virágokkal, és hogy a görögül egy szót sem beszélő bolgár ápolónő szót fog-e majd érteni a beteggel.
Művészfilm ez is, de sokkal inkább abból a dél-európai fajtából, ahol nem mindenkinek van mindig élére vasalva az inge. Ez egyrészt teret nyer a színészválásztásban: nagyon autentikus, ugyanakkor karakteres megjelenésű színészeket kapunk, akik képesek is hitelesen alakítani a szerepeiket. Sofia Kokkalai dolga azért volt különösen nehéz, mert vele kifejezetten érdekesen bánt a film, hiszen a kompozíciók sok esetben nem a főszereplőt teszik a középpontba, sőt, néha kifejezetten kerülik.
Ráadásul a film alapeleme a kommunikcióképtelenség, ami az alkotás összes szintjén megjelenik. Ennek nyomán nagyon kevés dialógus van a moziban, és a képekre is jellemző egyfajta statikusság. Bár talán az „elhangoltság” lenne a pontosabb kifejezés: sokszor nem arról van szó, hogy ne lenne dinamikája a beállításoknak, hanem hogy a különböző komponensek ambivalens viszonyban vannak egymással – például a narráció nem egészen rímel a képre, váratlan snittek követik egymást. Lentzou kvázi archív felvételekként mutatja be a visszaemlékezéseket, emelett atekintetben is megidézi a dokumentumfilmes technikát, hogy sokszor újraalkotja a korábbi eseményeket a jelenben. Emiatt a filmnek lesz egy nagyon alanyi olvasata, ami tulajdonképpen jól is illeszkedik ahhoz, hogy a mozi érezhetően nem tud és minden bizonnyal nem is akar igazán újat mondani a tárgyalt témákban, sokkal inkább a személyességre helyezi a hangsúlyt.
Bár ahogy a bevezetőben említettük, gyakran használt, ugyanakkor igen olcsó dramaturgiai fogás a beteg hozzátartozó, hiszen ha rosszul csinálják, akkor nagyjából annyi jelenik meg a filmben, hogy a betegség felülír mindent, és ennek árnyékában elfelejtjük az évtizedes sérelmeket. Lentzou ilyen szempontból okosan építkezik, hiszen bár vannak agresszivitásra utaló jelek a múltban, inkább arról van szó, hogy a generációk egyszerűen nem értenek szót egymással. Ez azért is izgalmas váltás az ehhez hasonló filmek sorában, mert bár sajnos vannak abuzív szülő-gyerek kapcsolatok, még több olyan van, mikor szimplán nincs hozzáférésünk a családtagjainkhoz.
Más kérdés, hogy mindezt egy elég hirtelen jött fordulattal toldja meg a rendező, ami szintén több filmben visszaköszönt már (konkrét címek a spoilerek elkerülése miatt nem említenék), és ezt is későn dobja be, így nincs idő árnyaltan szétszálani az érzelmeket. Így hiába a jó színészi játék, apa és lánya egymásra találása nem lehet katartikus.
Némileg zavaros a film motívumrendszere is. Lentzou egyszerre játszik profán és szent hangszereken, hiszen míg a film nagyon ügyel a realizmusra, a történetet a spiritualitásra utaló kártyákkal keretezi, melyek az adott fejezet kulcsfogalmait jelölik, illetve az Artemis-Paris névpáros is utal a mitológiai beágyazottságra. Érezzük azonban, hogy picit funkciótlan mindez, de hasonló lehet a benyomásunk a zenés montázsokkal kapcsolatban is. A zene az érzékiség és az önazonosság előidezője a filmben, ám minden egyes ilyen jelenetet láttunk már korábban, ráadásul kevésbé manírosan előadva.
A Hold 66 olyan film, amelyből egy nagyobb fesztiválon látunk legalább hatot, és a végén visszaemlékezve el kell gondolkodnunk azon, hogy akkor melyik is volt pontosan ez. Meg lehet nézni, mert igényesen van elkészítve, de nagyon ritkán tud kilépni a nagy művek árnyékából.
