Richard Linklater a 90-es évek grunge életérzésének feldolgozása után álommásolatokban kereste az élet ontologikus egységét. Generációs életérzéséből azonban nem maradhatott ki a szerelem témája, a fogyasztói társadalom kritikája és az amerikai történelem kisebb legendái se. Emellett bebizonyította, hogy a nagy narratívákat tagadó művészfilmes, ha kell, képes lavírozni az ipari filmkészítésben is.
„Mindent az életben azért teszünk, hogy kicsit jobban szeressenek”
Linklater a Tökéletlen idők forgatása után hívta életre először kultikus párosát, a Budapest–Bécs vonaton összefutó szerelmeseket. A Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise, 1995) így a rendező korai stílusjegyeit viseli magán: minimalista lekövető képek, verbalitás, epizodikus dramaturgia, amelyet a beszédtémák határoznak meg és az oldalablakból figyelő szubjektív nyitóképe. Ám a helyszín az amerikai kisváros helyett a barokk-historikus, eklektikus hangulatú Bécs. A forma pedig kétségtelen tisztelgés a hatvanas évek modernista filmjei előtt.
Az amerikai Jesse (Ethan Hawke, aki Linklater házi kedvence is) rábeszéli a francia, Pestről hazafelé tartó Celinet (Julie Delpyt), hogy egy napig kószáljanak az osztrák főváros utcáin és közben beszélgessenek. A lány belemegy a játékba, majd bő tizenkét óra alatt egymásba is habarodnak. Az elválásnál megígérik, fél év múlva újra találkoznak. Ezt keretezik először a giccsmentes párbeszédek szerelem és szex párhuzamáról, majd a kapitalizmus és a média kritikájáról. Szó esik az apa-fiú kapcsolatról, a mulandóságról, a névtelenek temetőjében előkerül a halál mint a kortalanság mementója, a templom pedig az álmok és fájdalmak csarnokává válik. Elcsépelt motívumok új köntösbe öltöznek úgy, hogy a ráérős stílus ellenére nem válik unalmassá ez a mozi. Jesse karaktere más, mint az austini külvárosiaké, s ki is mondja: „Lehetnék én is semmittevő…” Inkább romantikus figura ő, aki szerelme után érkezett Európába, de kosarat kapva a lánytól most lézeng az öreg kontinensen. Celine franciás íze az örök titokzatosságot sejteti, hosszú beszélgetések után csak odamondja a fiúnak: „még most sem ismersz”, és tele van spiritusszal: „Isten inkább köztünk van.” Találkozásuk számukra tiszta élmény és tisztában vannak vele, hogy hosszabban elhalna szenvedélyük. De elhatározásuk, hogy többet nem találkoznak, az utolsó pillanatban megváltozik, amikor megígérik, fél év múlva ugyanott, a bécsi pályaudvaron összefutnak. Az elválás nem emelkedett, a befejező képsorok is Antonioni Napfogyatkozását (L’éclisse, 1962) idézik; kiüresedik a város, a bejárt terek képeiből az életet, a gondolatot és szenvedélyt jelentő pár hiányzik. Delpy elalszik a vonaton, mintha az egész (ismét) csak egy álom lett volna.
A rendezőt sokáig foglalkoztatta párosának sorsa, sokáig is érett a sequel, annyira, hogy Az élet nyomában című filmjében fel is ébresztette őket, hogy visszaidézze a pár kollektív emlékezetként aposztrofált reinkarnáció-elméletét. Végül mégis elkészült az életmű egyetlen hivatalos folytatása, a Mielőtt lemegy a Nap (Before Sunset, 2004) . A rendező mesterien építi fel a Párizsban újra találkozó, immár korosodó párt, akik végül mégis elkerülték egymást a találkán. A főszereplők generációjuk friss hevességét az érettebb, de felszínesebb alakoskodásba oltják át. Jesse író lett, aki rövid szerelmi történetét meséli el, felolvasóestjére a titokzatos nő (Celine) is ellátogat és elkezdődik a párizsi délután hosszú beszélgetése. A forma ismét letisztult, bár a beszédek ezúttal kevésbé feszesebbek és több a fecsegés is, de a korosztályi probléma, a felelősségvállalás kérdése ismét egy generációs filmet eredményez. Az érett Linklater azonban sokkal romantikusabb, mert a befejezésben nem választja el párját, hanem összehozza őket. Celine karaktere kevésbé titokzatos: a melodrámai légkörbe illik nagy kifakadása, szerelmi vallomása a taxiban. A klasszicista Párizs is visszafogottabb hangulatot áraszt, szemben Bécs barokkos kifejezőerejével. Linklater szerint érdemes hallgatnunk régi álmainkra – életművében itt látszik legjobban a felnőtté válás interpretálása, amely minden komolysága, áldozatvállalása és felelőssége mellett, azért az (abszurd) álmokat sem dobja ki az ablakon. Pedig úgy jutott el idáig, hogy közben – már korábban – feldolgozta a kisiklott párkapcsolatok pszichológiai sodrát.
A Visszajátszás (Tape, 2001) háromszereplős, DV-kamerára rögzített kamaradráma, Stephen Beller darabjából. A film alapvetően egy bocsánatkérés pszichikai felfeslése, amely a gimnáziumi osztálytársak, a befutott rendező Jon (Robert Sean Leonard), a kisstílű dealer Vince (Ethan Hawke) és kettőjük exe, Amy (Uma Thurman) feszült párbeszédeiből áll. A film kiforgatja a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát. Jon és Vince hosszú utat járt be a gimnázium óta, utóbbiban mégis tüske marad, hogy úgy véli, közös barátnőjüket, Amyt a rendező megerőszakolta. A lány is csatlakozik a csapathoz, végül mindenkiből előtör a kétszínűség és a másikat hibáztatja. Linklater és Beller monológjaiból nemcsak az világlik ki, hogy egy működő párkapcsolatot nagyban meghatározza, hogy az ember tudjon bocsánatot kérni. A bezártságot csak a szűrt képi világ, az ellentéteket a mesterien kiválasztott szereplők játéka (Hawke-nak és Thurmannek valójában is viharos házassága volt) is aláhúzza.
Linklater második „kiútja” az álomlét mellett a párkapcsolati lét. De ennek a földhözragadtságát a kétszínűség (Visszajátszás) és a romantikus vágy (a Mielőtt…kettőse) határozza meg. A „tét” persze az, hogy a magány helyett képesek vagyunk-e a másikban felfedezni magunkat és hibáinkat. Egészen biztos, hogy az életműben ez a kör még nem zárult be.
„Kapj be”
Ha a rendező korai filmjeinek verbalitását rövid töredékeknek aposztrofáljuk, akkor a Mielőtt...-filmek és a Visszajátszás erőteljes párbeszédeit monológoknak mondhatjuk. Linklater a fogyasztói társadalomról alakított kritikus ideológiai filmjei, a Live from Shiva’s Dance Floor (2003) és a Megetetett társadalom (Fast Food Nation, 2006) közül is előbbi metaforikus monológ, utóbbi letisztultabb társadalmi szatíra. A Live from... nem más, mint Timothy „Speed” Levitch, a bohém New York-i idegenvezető, újságíró, történész és filozófus előadása, amely egyben a város, a világ, a kapitalizmus kritikája is. „The Ground Zero is a Landmark of Chaos” – von párhuzamot Levitch. A WTC-központ „romjait” egyszerre a pusztulás és a születés sebének is látja, a hely, ahol Shiva táncol. Elmélkedései kissé hasonlítanak Az élet nyomában eszmefuttatásaihoz, mégsem az álomról szól, hanem arról, hogy a profit-templomaink pusztulása után új élet, új gondolkodás születhet.
Kevésbé optimista végkicsengésű a Megetetett társadalom hangvétele. A kissé aránytalan, több felvonásos dráma előbb párhuzamosan mutatja be egy burgermenedzser aggodalmas nyomozását, illetve a jobb élet reményében a húsfeldolgozónál munkát vállaló mexikói bevándorlók kiszolgáltatottságát. Míg a hasonló, Soderbergh-féle Traffic (2000) a drog útját követte, addig itt a marhahúsfogyasztó USA nemzeti eledele, a hamburger születésének visszásságai jelennek meg. Linklater ügynöke a szendvicsek túlzott fekáliatartalma miatt aggódik, ám kínzó leleplezését nem meri bevállalni, félti családja megélhetését, ezért a film is a játékidő felénél otthagyja őt a lázongó zöld aktivista tinik kedvéért. A Megetetett társadalom a kiszolgáltatottság filmje, a marketinges ugyanúgy rabja munkája szorításának, mint a drogfogyasztásba hajszolt, a munkagépek által megcsonkított mexikói férfiak vagy a művezetők molesztálását és kiskirálykodását elviselő nők. De ugyanebben forognak (a Tökéletlen idők mintájára) a kilátónál összeverbuválódott, ám tehetetlen állatvédő fiatalok. Linklater kapitalizmuskritikájában először mutatja be, szinte már sulykolja (karakterek egymásra halmozása, filmvégi vágóhídi jelenet) ezt az állapotot. A rendező figuráihoz képest a szereplőket először itatja át a félelem. Eddigi munkáiban ez az él inkább filozófiai és generációs életérzésben jelent meg, itt meg mintha tanítani akarna. Az előadást olyan sztárok segítik, mint Bruce Willis, Ethan Hawke, Patricia Arquette, Kris Kristofferson és Avril Lavigne. Emiatt akár prédikációszerűvé is válhat a film, afféle kommersz propagandává, mégis a mexikói szál valódi drámája árnyalja ezt a képet. Összeesküvéseket gyanító (Michel Moore-szagú) dokumentumtabló Linklater mozija, amelyből bántóan hiányoznak a korábbi, komolyabb eszmei fejtegetések, viszont átfogó jellege miatt tökéletesen alkalmazza a hollywoodi nagyepikát, bizonyítva, nemcsak a stilizált filmrendezéshez ért.
„Nekem a seggemből is lelkesedés árad!”
Az oeuvreben a függetlenfilmes szerzőiség mellett helyet kaptak a nagy stúdiók által rendelt kommerszfilmek is, amelyekben a rendező remekül példázta, ha kell, komédiázni is tud. Vígjátékai azonban felejthetőek, egyszer használatos mozik. A Rocksuli (The School of Rock, 2003) tulajdonképpen a főszereplő lúzerkarakter, Jack Black másfél órás magánszáma, aki áltanárként egy konzervatív iskola falai közé lépve rockbandát farag a kis nebulókból. Mind a dramaturgia, mind a képi világ szokványos ipari munkák keretei között marad, az egyetlen szatirikus élt a popuniverzum enciklopédikus, parodisztikus megjelenítése adja.
Kevésbé jól sikerül a 70-es évek népszerű baseball-filmjének (több folytatást és sorozatot is látó) Gáz van, jövünk! (Bad News Bears!) remake-je. A film megszokott toposzon nyugszik: a szebb napokat látott edző a totális tehetségtelenekből is eredményes csapatot farag. Linklater operarészletekkel, elliptikus kihagyásokkal és az underground felé tett kacsintásaival próbálja tarkítani filmjét, de sajnos a Buttermakert alakító Billy Bob Thornton játéka édeskevés ahhoz, hogy meghaladja az őseredetiben sokkal viccesebben morgó Walter Matthau-ét.
„Ennek egy része akarok lenni”
Linklater kommersz mozijai közül kiemelkednek azon nosztalgikus „ábrándozásai”, amelyekben az amerikai kislegendákat dolgozza fel. A korai időszakában készült A Newton fiúk (The Newton Boys, 1998) című film is austini illetőségű sztori. Az amerikai történelem legnagyobb vonatrablását olyan bűnözők vitték véghez, akik büntetésüket elnyerve, tisztes kort megérve még a hetvenes években is showról showra jártak sztorijukkal. A címadó testvérek életének 1919 és 1924 közötti időszakát dolgozza fel a film, nem kevés önreflexivitással élve a némafilmek, a western, a gengsztermozik és a heist-moviek felé. Linklater klasszikus gengsztereposz-elemeket használ, kiemeli a három testvér közül Willis (Matthew McConaughey) figuráját, aki először szimpla tolvaj, bankrabló, elegáns sármőr, hősszerelmes lesz, de mindig megőrzi texasi cowboyos modorát, csakúgy, mint durvább jellemű testvérei, akiknek viselkedése sokszor gazdagítja a film humorát. A film klasszikus módon építkezik, a csúcspontot a befejező balsikerek követik, amelyek ezúttal nem tragikusak. Linklater nem veszi komolyan magát, romantikus figurái még elbukva is tudnak magukon nevetni, csakúgy, mint a film nézője. A Newton fiúk hősei hasonlóan fiatalok és lázadók, mint a korai linklateri figurák, csakhogy ők inkább a rablóromantikát választják, semmint valamilyen értelmetlen világutálatot. Ebből a szempontból hatalmas mese ez a film a jobb életről ábrándozókról.
Hasonló szentimentalista karaktereket mozgat az életmű "legfiatalabb" tagja is, az Én és Orson Welles (Me and Orson Welles, 2008). Ebben az amerikai színházi és filmrendezőzseni, Orson Welles (Christian MacKay) Julius Caesar-rendezésének körülményeit követhetjük figyelemmel egy ifjú statiszta szemszögéből (Zac Efron). Ha A Newton fiúk a rablás és az álgazdagság szemfényvesztéséről szólt, akkor a Me and Orson Welles a művészet és főleg a művész, Welles kétszínű szemfényvesztéséről. Az 1937-ben játszódó filmben Welles erős politikai (náci) párhuzamokkal viszi színre a darabot. Linklater filmje Robert Kaplow regénye alapján készült, aki önéletrajzi elemekből építette fel művét. A fiatal, nagy színésznek készülő Richard véletlenül csöppen a darabba, amelyben kis szerepet kap, de Welles szelleme, titkárnőjének szerelme nyomban elvarázsolja. Fiatalos hévvel vesz részt a munkában, de nem veszi észre, hogy a showbiznisz és a művész úr is csak kihasználja. Felismerése mégsem hajlik keserűségbe, mert Keats görög vázáját „nézegetve” megtalálja párját.
Azt, hogy vajon melyik fonal lesz az, amit a rendező tovább sző és melyik marad meg lezártnak, ma még nem lehet tudni. Egy biztos, Richard Linklater az amerikai filmművészet egyik legkülönlegesebb művésze, aki komoly szerzői munkák mellett a kommerszfilmben is kitűnően elboldogul. Munkássága a bressoni nihilből indult a kilencvenes évek elején és a grunge életérzés hírnökévé vált. Filmjeivel lassan-lassan nemcsak a szemfényvesztésig jutott el, de odáig is, hogy a kamera szeme, akárcsak az ember érzete illúzió, álom vagy átverés. Ezeket az álmokat szikár monológokkal tette „realisztikussá” műveiben. Így (akár Buñuelnél) az álom a valóság konstruálásává válik, amely hol lázadást (Henyék), hol az élet filozófiáját (Az élet nyomában, Kamera által homályosan), hol a szerelmet (Mielőtt…-filmek), hol pedig az amerikai kislegendák mítoszait meséli el. A linklateri életmű vonala tehát ez, s a következő filmek valós illúziói újabb kérdéseket pedzegetnek: álom vagy szemfényvesztés? A válasz hamarosan eldől.
