Julie Delpy saját korosztályáról forgatott könnyed vígjátékot. A Lolo azokról a „negyvenötösökről” szól, akik túl vannak egy-két váláson, felnőtt gyerekeik vannak, és megpróbálnak újra olyan boldogok lenni, mint kamaszszerelmeik idején.
A folyton nyafogó és minden semmiségért pánikoló Violette (Julie Delpy) Biarritzban nyaral a barátnőivel, amikor megismerkedik az egyszerű és közvetlen Jean-Renével, s az egy éjszakás kalandból Párizsban is folytatódó románc bontakozik ki. Violette a divatszakmában dolgozik, Jean-René (Dany Boon) pedig húsz éve írja saját „forradalmi” számítógépes programját, és miután lakást szerez a fővárosban, az Eiffel-toronnyal „szemben”, szeretné értékesíteni élete nagy művét. Ennél különbözőbbek nem is lehetnének, mégis teljesen egymásba habarodnak, kacarásznak-búgnak, mint egy tinédzser gerlepár, és idilljüket – természetesen – csak Violette majdnem húsz éves fia, Lolo (Vincent Lacoste) zavarhatja meg. Egy nevetséges nevű, nulla öltözködési stílusú falusi beköltözik az életükbe, s ezt Lolo nem nézheti tétlenül. Igyekszik egyre kínosabb helyzetekbe sodorni a lenézett biarritzit, hogy sznob és betegségektől rettegő anyja megelégelje a társaságát, és kirúgja.
Lolo húszéves létére meggyőzi anyját, hogy felnőttként viselkedik, és elfogadja a „J.R.”-nak csúfolt férfi jelenlétét, de közben dedósan telerajzolt naplót vezet és rajzfilmesen infantilis módszerekkel operál – a filmbeli gegek jórésze pedig sajnos nagyon ismerős. Delpy asszony színésznőként és rendezőként egészen rendben van, a forgatókönyvírást viszont talán nem kellene magára vállalnia: bár a dialógusok sokszor kiválóak, maga a történet lehetne pergőbb és fordulatosabb, s vannak kínosan elnagyolt részek is benne (pl. Jean-René dédelgetett számítógépes programjának a bemutatásáról lehetett volna egyeztetni egy szakemberrel, hogy ne csak – a célnak megfelelően – idegtépően hosszú, hanem esetleg értelmes társalgás is legyen az eredmény, különben csak arra döbbent rá a jelenet, hogy Lolónak akár igaza is lehet, amikor el akarja marni anyja mellől az új pasiját).
Az apróságoktól eltekintve, működik a film. Nem emelkedik az általa is emlegetett Intouchables magasságába (úgy tűnik, az Életrevalók továbbra is etalon a francia vígjátékok történetében), de az egyszerűcske, jól-induló-románcból-óhatatlan-szakítás-franciás-csavarral típusú történetet Julie Delpy és Dany Boon képes mozgásban tartani. Valahogy érződik mindkettejükön, hogy szerették a szerepüket, könnyen azonosultak vele, és kettejük között is működik a kémia. Paradox módon, ahogy Lolo mosolya egyre hátborzongatóbbá válik, és totális háborújában egyre abszurdabb helyzetekbe sodródik „vetélytársával” együtt, a filmnek sikerül szókimondóan hiteles képet nyújtania a modern generációs konfliktusokról, s ez egy jól kidolgozott mellékszereplőnek is köszönhető. Violette legjobb barátnője mintha afféle rendezői szócső lenne: Ariane (Karin Viard) nyelvét jól felvágták, kertelés és csinosítás nélkül, meglehetősen szórakoztatóan jellemzi a majdnem felnőtt gyerekek és szüleik közti viszonyt.
És végül, anélkül, hogy túl kegyetlenül spoilereznénk: bár némiképp előrelátható a Lolo végkifejlete, azért azt el kell ismernünk, Delpy asszony értelmes, szép és hihető zárást kanyarított legújabb munkája végére. A Lolo nem körözte még le a 2011-es Skylabet, de ismét megerősítette a nyilvánvalót: Julie Delpynek az erőssége forgatókönyvíróként és rendezőként a családi vígjátékok terén keresendő (gyengéje pedig valahol a történelmi témák között marad, ld. A grófnőt).
