Hogyan lehet az, hogy egy jószerivel ismeretlen francia film akkora sikert arasson Európában, amire talán az Új-Hollywodként emlegetett amerikai reneszánsz (vagy inkább invázió) óta nem került sor?
Az Életrevalókat ugyanis zabálják a franciák (máris minden idők harmadik legnézettebb filmje lett a moziban), de Németországban, Belgiumban, meg egyáltalán minden nyugat-európai országban tarolt – és most elkezdte honi sikerkörútját is: úgy tűnik, a tradicionálisan frankofon (de legalábbis frankofil) román közönség is szereti. Azt már hozzá sem fűzöm, hogy amerikai bemutató nélkül is (!) rákerült az IMDb 250-es toplistájára. Miképp lehet ennyire sikeres egy francia film? Úgy, hogy igazából hollywoodi.
A sztorit (akkor is, ha igaz történeten – egy korábbi dokumentumfilmen – alapul) ugyanis jól ismerheti a kedves mindenkori, nagybetűs Közönség, olyannyira, hogy a McKee-féle műfajtipológiában (és nemcsak) saját nevet kapott: ez lenne az ún. üdvözítő barát-film (buddy salvation), amelyben két, látszólag gyökeresen különböző ember barátkozik össze, hogy egymás támaszává váljanak. Az Életrevalókban ez a két férfi a dúsgazdag, nyaktól lefele lebénult, finom ízlésű, az életből kissé kiábrándult, magányos és nem mellesleg fehér arisztokrata, Philippe (François Cluzet), valamint a nyomornegyedből érkező, tagbaszakadt, kissé ugyancsak kiábrándult, tanulatlan, büntetett előéletű és nem mellesleg fekete szenegáli bevándorló, Driss (Omar Sy). Driss eleinte csak azért jelentkezik a Philippe által meghirdetett gondozói állásra, hogy pecsétet kapjon munkanélkülisegély-igénylési papírjára, azonban hamar belemegy a fogadásba (miszerint úgysem bírná sokáig a tolószékes pasassal való foglalkozást) és elvállalja a melót. És itt van a film talán egyetlen fehér foltja: hogy miért is hívja vissza Philippe a fekete férfit? Talán pont a hatalmas különbség miatt találja szórakoztatónak? Vagy valamiféle apai ösztön szólal meg benne, netán épp a végső kétségbeesés hangja?
Mihelyt a néző kipótolja a hiányt saját (filmből vagy életből származó) tapasztalatával, kezdetét veheti a történet gerincét képező összebarátkozás, illetve az ezt illusztráló, szinte filmnyi hosszúságúra nyúló montázsszekvencia, amiben természetesen a két kultúra összeütközése szolgáltatja a legfőbb humorforrást, legyen az kis vicces jelenetek sorozata (Driss és a fürdőkád, Driss és a klasszikus zene), vagy egészen fontos cselekményszál (Driss, Philippe és a képzőművészet). A két férfi közti kontraszt így aztán egyre halványul, s végül a levegőben, a gravitáció és az elemek kényére-kedvére bízva semmisül meg: siklóernyőzés közben lesznek végre „egyformák”, súlytalanok. A két férfi közti viszony nagyon izgalmas (nyugalom, csak filmes szempontból): mivel Philippe béna, csak arcával tud játszani, s látszólag passzív része az egyenletnek; vele szemben Driss aktív, s jó komikushoz méltóan teljes testét beveti (ennek megfelelően többször szerepel tágabb plánokban), ő az aktív figura. A film aduásza tehát Omar Sy, aki olyan zseniális nyegleséggel és őszinte vigyorral hozza az ignoráns, de szerethető fekete figuráját, hogy igazából az egész filmet végig lehet szórakozni azzal, hogy őt követjük. A kettejük közti képlet viszont csak látszólagos: Philippe élete igazából kevesebb (igazából egy, de fontos) változáson esik keresztül, Driss sokkal többet és látványosabban „fejlődik”, bizonyos szempontból tehát passzívabb, sodródóbb figura, jobban ki van téve a másik fél hatásának. Ez a „ki vált meg igazából kit” játék húzza ki a cselekményt a film végéig.
A francia mozi újjászületése ide vagy oda, a filmre még egy próbatétel vár: hogy mit szól hozzá az amerikai közönség. Természetesen a Weinstein tesók vették meg forgalmazásra, és természetesen már a remake-jogok is alá vannak írva Untouchable címmel. Az ottani kritika viszont nem tudott olyan könnyen elsiklani a fekete-fehér kontraszt fölött: ezek a viszonyok másként működnek odaát, a politikailag túlkorrekt kritikusok leereszkedő, „Tamás bátya kunyhója”-féle rasszizmussal vádolják a filmet. Itthon, a jó öreg EU-ban viszont könnyű megérteni az üzenetet. Nem véletlen, hogy a gazdag európai zárkózott, duzzogó és béna, s az sem véletlen, hogy a megváltás egy „kitanításra váró”, életerős bevándorló képében jön el...
Igaz történet vagy sem, érthető a sikere: a figurák nincsenek igazi próbatételek elé állítva: az élet szép – még tolószékben is. Túl szép. Ám ha sikerül túllépni a történet klisés premisszáján, akkor egy maradandó, szívmelengető filmélményt kapunk; ha pedig nem sikerül, akkor legalább objektíven fogjuk tudni szemlélni az Életrevalók sikerét: ez a film ígyis-úgyis nyertes játszma. Azt jelzi, van remény az európai közönségfilmben, és ízléssel is lehet csinálni.
