Greenaway 2007-es Éjjeli őrjárat (Nightwatching) című rendhagyó Rembrandt-filmportréjában a festő kultikus képéből épített fel egy egész művészportrét, miközben képrejtvényt is feladott nézőinek azzal az intéssel, hogy korunk vizuális szennyezésében érdemes újra a képek mögé látni. A barokkmániás angol rendező új víziója hasonló képlettel kecsegtet: a szovjet montázspápa, Szergej Eisenstein egy sanyarú sorsú, 30-as évek elején zajló mexikói forgatását boncolgatja. De vajon egy újabb kudarcos műből kibontott művészetesztétika, vagy csak az egzotikum érdekelte a rendezőt?
A filmtörténet rengeteg alkotója kacsintott az antropológia felé. Jancsó, Pasolini és Trier antik dráma-adaptációi (Elektra, Médea) a modernizmus jegyében az ősi misztikumban keresték a film nyelvezetének megújítását. A némafilm hőskorszakában is éltek ezzel. Eisenstein pályájának csúcsán (a Régi és új / Sztaroje i novoje 1929-es bemutatója után), amerikai utazása után érkezett Mexikóba, hogy hasonló művészi „hívószóra” leforgassa a ¡Que Viva México! című filmjét. Az avantgarde művészetére végtelen módon hatottak az európainál régebbi kultúrák képzetei, a kereszténység előtti gondolkodás. Eisenstein filmterve három romantikus történetbe ágyazva hódolt volna a közép-amerikai kultúra előtt, visszanyúlva az ősi értékek tisztaságához. Az alkotás azonban megbicsaklott, a hollywoodi producer és a több mint egy évig elhúzódó forgatás miatt megorroló szovjet hatalom magához parancsolta az anyagot és a rendezőt is. A fennmaradt muszterek darabjai különböző országokba kerültek és egy tucat rendező/filmtörténész próbált eisensteinihez méltó változatot vágni a műből, de mindhiába.
Greenawaynek megtetszett az egzotikus helyszínen játszódó, hálás filmtörténeti téma, amelybe ügyesen több réteget, a hatalom és művész tematikáját is bele tudta volna csempészni. A rendező ismert kézjegyei vissza is térnek a filmben; osztott képmezők, változó színek és színtelenségek, a barokkos listák, ismétlések, a túlburjánzó, sűrített színpadiasság és a lehetetlen terek mind-mind a greenawayi kompozíció (eddig is) sikeres elemei. A rendező nem dolgozik (itt sem) szimbólumokkal, minden tere és utalása ikonikus embléma, a halál formáit megmutató csontvázaktól a csavarkulccsal ütögetett radiátorig (Eisenstein ezt ütögette halála előtt). Ám a meglett angol direktor tudja, hogy míg esztétikája remekül mutatott (otthoni) Erzsébet-kori miliőjében (A rajzoló szerződése / The Draughtsman's Contract, Prospero könyvei), addig éktelen giccsé és semmitmondóvá vált egy keleti környezetben tett kirándulása után (pl. Párnakönyv / The Pillow Book, 1996). Látszólag e leckén okulva, jól bevált ismétlődéseken siklik az Eisenstein Mexikóban is, amelyben ötletes, osztott képmezők váltakozásával, az alulfényképezések és torzítások keretében, boterói teltségben fénylenek a szürreális díszletek között duhajkodó meztelen férfiak. A rendező másfél évtizedes házi operatőrének, Reinier van Brummelen lencséjének hála klasszikus, de egyben friss képi világú Greenaway-filmet láthatunk, amely az előbbiek miatt is félve közelíti a külső tereket, inkább a hatalmas csarnokok belsőiben mozog.
Ám kérdés, hogy vajon a vizuális játék mögött mélyebb rétegeket is tartogat-e a mexikói kirándulás? Miközben a film egyharmada sűrű fejtegetésekből áll (a szent halálról, a szerelem esztétikájáról és mitológiájáról, a szovjet filmről, a forradalom és az eszmék ürességéről, a végletességről és a tudásról), az utolsó kétharmadban mintha pont ezek a szálak tűnnének el a túlburjánzó enciklopédikus esztétizálásban. A film felénél már gyanút foghat a szem, a befejezésben pedig hiányérzettel távozunk a moziból. Az Eisenstein Mexikóban fordított film, a többtől tart a kevés felé. Olyan, mintha az angol rendező petárdája először robbanna, s csak aztán gyulladna meg a kanóca. A felütés ugyanis forgatási művészetesztétikát, szerelmet, hatalmi játszmát, humoros, groteszk, sűrű és rétegzett filmélményt kínál, majd Eisensteint folyamatosan egy bohóc szerelmesnek állítják be az alkotók, ráadásul a legközhelyesebb (meleg) szerelmes hőssé avanzsálva.
A film középpontjában Eisenstein és vallástörténész mentora, Palomino Cañedo homoerotikus szerelme áll, amely mindent elsöpörve változtatja meg a rendezőt és pályáját. Greenaway erre fűzött fel mindent. A végletességet akarja megmutatni a halál és a szerelem között, de a végeredmény csak egyszerű, fáradt giccs lett. Hiába az önmagát kellető esztétika és a vizuális ötlethalmaz, az előnyös téma, ha csak a világ összes képzetét és elhajló tereit, a test zsigeri végleteit csak az elsöprő szerelembe képes beépíteni a rendező. Greenaway azt hiszi, hogy a hányás, ürítés, meleg szex majd megbotránkoztató lesz és elleplezi ezt, de téved: a giccs csak hatványozódik így. Bárhogy nézzük, a túlzsúfolt ógörög, mitologikus áthallások ellenére ez a film nem mélyebb, mint egy „art-lightos”, nagy szólamú hollywoodi love-sztori. Másszóval, blöff.
S bár Greenaway alakjai inkább ikonok, a főszerepre választott Elmar Bäck bohóckodása sokszor inkább idegesítő, mint groteszk. A Cañedót megformáló Luis Alberti romantikus csábítója többször jellegtelenül, hispán macsóként mozog a film kockáin. Pedig a prológusban még Frida Kahlónak, Edward Tisszének (Eisenstein operatőre), Grigorij Alekszandrovnak (a leforgatott anyag egyik változatának vágója, később sztálinista rendező) is jutott felvezetés, ám a későbbiekben elhalványul szerepük.
Az Eisenstein Mexikóban lehetett volna gyönyörű és mély filozófiájú, reflexív, vizuális mozi, ám sekélyessége miatt csak egy mitikus felszínt kapart meg, s unottan, nem törődve, díszletként használta az antropológiai dimenziókat. A szenzáció és a szerelmi szál kárára annyira lett meghökkentő, megrázó és egyedi, mint egy szoft-melegpornó. Se hihető művészi alkotásból kibomló pályafordulat, se az antropológia felé nyúló művészi szándék, se pedig műrejtvény nem látszódik e két óra alatt. Annak ellenére, hogy ízig-vérig nagyvásznú, Greenawaytől kevés, s Eisensteinhez méltatlan mozifilm ez. Ezért hiába a triptichonos festői áthallások garmadája és a terek összefolyatása, a szürreális humor felcsillantása, ezen intellektuális montázs „egy meg egy” elve sajnos nullára redukálódott.
