És ezennel megkezdjük a versenyprogram taglalását: nem is kevesebbel mint öttel. Ahányan annyifélék, szerte a világból, egyvalami közös: első- (vagy másod-)filmek.
Nima Javidi: Melbourne, 2014, iráni, 91 perc
[VERSENY] Az új iráni mozi nem tud szabadulni Asghar Farhadi és annak Oscar-nyertes drámája, a Nader és Simin – Egy elválás története bűvköréből. A debütáló rendező, Nima Javidi ráadásul ugyanazt a színészt (Peyman Moaadit) választja főszereplőjének, mint mestere, ami távolról sem elég egy ahhoz hasonló, kiváló szocdráma létrehozásához. Főleg, hogy morális iránytű nélkül vágott neki.
Egy fiatal teheráni pár, Amir és Sara az utolsó dolgaikat pakolják össze laskásukban. Melbourne-be készülnek elköltözni. Sara az utazás előtti utolsó órákban még tesz egy szívességet szomszédjának: elvállalja csecsemője gondozását, amíg annak dajkája házon kívül van. Amir véletlenül észreveszi, hogy a matracra fektetett kisgyerek nem mozdul. Mentőt hív, de amint kiérnek a szolgálatosok, elküldi őket, mert közben érkezik a gyerek apja is. Nem tudják kezelni a tragédiát: elhallgatják a szülők elől az igazat, egyik hazugságot a másik után gyártják a kisgyerek hollétéről. Ki akarnak bújni a felelősség alól: először a dajkára hárítják, majd egymás hibáztatásába kezdenek. Végül megállapodnak: le kell lépni minél hamarabb. Mindeközben búcsúzkodó családtagok, barátok és ismerősök fordulnak meg a lakásban.
A rendező mellőz bármiféle komoly témát, amit egy ilyen drámai felütés megkövetelne. Várjuk, hogy robbanjon ki valami elfojtott érzelem, sérelem, ami kritikusan állít valamit egy ambivalens társadalomról, kultúráról, amiért egy magamfajta, Iránról (sajnos) keveset tudó európai beül egy ilyen filmre. Ehelyett két ember tétlenkedik, picsog és folyamatosan bagózik. Azonosítható premissza híján a Melbourne lassan kiveri a biztosítékot. Nima Javidi megismerkedtet a suspense-keltés egyik legaljasabb formájával: a retinákra égeti a halott pólyás képét, s még jó párszor emlékeztet rá egy-egy közeliben, így közben bármi történhet, a néző úgyis sírni fog. Ezzel kész is a művészfilmnek álcázott blöff. Kamaradráma helyett morbid kabarédráma. (nesz)
Még vetítik a Victoria/Győzelem moziban: június 3., szerda, 12:30; valamint június 7., vasárnap, 10:00.
Hafsteinn Gunnar Sigurðsson: París Norðursins / Paris of the North, 2014, izlandi, 98 perc
[VERSENY] Hafsteinn Gunnar Sigurðsson négy évvel ezelőtti első nagyjátékfilmje (Á annan veg) annyira jól sikerült, hogy rögtön kapott egy amerikai remake-t (Prince Avalanche – Texas hercege) David Gordon Green jóvoltából. Ugyanilyen zsánerben készült az Észak Párizsa is: lassan cammogó, férfiközpontú alkotás a nagy semmi kellős közepéről, egy 169 lakosú izlandi falucskából – viszont ez a történet nélkülözi az előző film eredetiségét. Szinte minden darabkáját (a premisszáját beleértve) láthatta már a családi konfliktusokra érzékeny, skandináv filmtermést követő néző. Hugi egy kiábrándult, szakítás után falura költözött alkoholista tanár, aki harmincas évei vége felé járva sem leli a helyét. Az egyik protezsált kisgyerek édesanyjával, Ernával járogat egy nem túl fényes kapcsolatban, miközben esténként ugyanezen gyerek édesapjával és nagyapjával hármasban tartják a helyi Anonim Alkoholisták találkozóját. Ebbe az kevés együtthatós, mégis komplikált egyenletbe lép be Hugi apja, Veigar, hogy felforgassa fiacskája amúgy is diszfunkcionális életét, és hogy felfedje a nézők számára, hogy honnan is erednek a főhős problémái.
Fanyar, kitűnően működő, de a vége felé elfogyó humor viszi a hátán a történetté csak nyögvenyelősen összeálló, ismerős szituációfüzért, aminek – mintha csak eme film mellé is remélnének hollywoodi remake-t – pozitív végkicsengése (a happy end azért talán túlzás) kesernyés szájízt hagy a nézőben. Többé-kevésbé jól felskiccelt férfikarakterek és egyszem kétdimenziós női figura variálják az egyre fogyó jeleneteket a gyönyörű izlandi tájban. Kellemes, de langyos, mint egy izlandi nyár, felejthető dramaturgiájú, sokmindent csak alig súroló film ez, még ha egy-egy hülye helyzetben magunkra vagy családunkra is ismerhetünk. S hogy mi a fenére utalhat a filmben soha el nem hangzó cím a nyilvánvaló irónián túl? Valószínűleg Ady Pece-parti Párizsához hasonló önbecsmérlés lehet, kár hogy nem fejtik ki. Ezt sem. (jbn)
Még vetítik a Victoria/Győzelem moziban: június 3., szerda, 22:30; valamint június 7., vasárnap, 22.30. (Parisul Nordului)
Philipp Leinemann: Wir Waren Könige / Kings Surrender, 2014, német, 104 perc
[VERSENY] A fiatal Leinemann harmadik, általa forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzett alkotása meg-megbicsaklik egy-egy közhelyen, de összességében korrekt műfajfilm lett. Rendőrkrimi, ami örömmel vesz át elemeket a műfaj hollywoodi hagyományaiból, de a mozaikkockákat alaposan összerázza. Nem mondhatni, ugyanis hogy e város rendőrségének speciális alakulata toppon van: egy balul elsült rajtaütésben szinte odavész egy társuk, egy másik az ablakon lövöldöz egy menekülő bandatag után – és nem teszi ki az ablakba, amit ezért a főnökeitől kapni fog –, két másik kolléga pedig jelenti, hogy drogot és pénzt találtak, amit szívesen zsebre tennének. Levezetőképpen jön egy átdorbézolt éjszaka, majd reggel: két halott rendőr.
Ekkor a szálak összekuszálódnak, pedig már az alapképlet sem volt a legegyszerűbb: a rendőrökkel szemben áll egy „jó” banda meg egy „rossz” banda. Ráadásul van egy 13 éves suhanc, aki nagyon szeretne már valamelyikbe bekerülni, mindegyre megjelenik a nagyok mellett mint egy szórakozó antik istenség, aki tiszta kíváncsiságból és bizonyításvágyból, meggondolatlan lépéseivel befolyásolja az eseményeket. Aztán a képlet még bonyolultabb lesz: egy hazugság, néhány félreértés, sok-sok tesztoszteron, a szemet szemért elve és az olthatatlan bosszúvágy nyomán a három, egymás mellett nagyjából békességben élő csapat még több egységre tagolódik, míg végül teljesen fel nem robban ez az amerikai mintára faragott német alvilág. Igaz és hamis, jó és gonosz, helyes és helytelen, ártatlanság és bűn pengevékony határán billeg mindenki, aztán zuhan valamelyik irányba. Többnyire ugyanabba. Szerencsénkre amikor azt hinnénk, nincs már mélyebb pont, és valamelyik unos-untalan ismételt hollywoodi klisével fog zárulni a történet, a rendező a szemünkbe nevet, és még rátesz egy lapáttal a dolgokra: filmjét elsősorban az eredeti zárlat emeli egy átlagos, amerikai akciókrimi fölé. Leinemann nevét jegyezzük meg: még találkozhatunk vele a következő években. (bk)
Még vetítik: június 3., szerda, Victoria/Győzelem mozi, 20:00; valamint június 7., vasárnap, Iulius Mall Cinema City, 22:00. (Regii capitulează)
Bernard Bellefroid: Melody, 2014, belga-francia, 94 perc
[VERSENY] Közösen vállalt gyermeket csak egy test hordhat ki – valahol ebből inspirálódhatott Bernard Bellefroid versenybe válogatott filmje, amelynek minden esélye megvolt, hogy erős legyen, mégis valahol a középszerűség és a tárgyilagos elbeszélés kényelmes határain belül maradt. Melody beszélő neve enyhe figyelmeztetés azoknak, akik az olcsó melodrámákat kerülni szeretnék. Törékeny lány egy szikár, hideg világban, s bár egy kicsi pénzhez jutna, 29 évesen teljesíthetné álmát, övé lenne a legalterebb fodrászat egész Párizsban. Pénzhez jutni nem könnyű (lásd szikár világ), hát mihez is kezdhetne egymagában? Szülni a bolond is tud, ezalól nem kivétel Melody sem, ki azzal teljesíti egy félig angolul sápítozó üzletasszony álmát, hogy jó pénzért elvállal egy gyermeket helyette. Emily az üzleti siker és hatalom megtestesítője, aki nemrégiben történt rákos kezelése miatt képtelen gyereket vállalni, ezért egy szurrogációs programon belül kiválasztja anyának Melodyt. Találkozásuk kezdetétől fogva érezhető a konfliktusok selymessége. Emily és Melody sorsa egy szeszélyekkel telefújt semmivé fonódik össze, egymásnak dobálják a gyermekkel járó felelősséget, átlag tízpercenként összevesznek és kibékülnek, néha bő pulcsikban beszélgetnek, Melody kicsit megharagszik, hiszen mégis ő hordja ki a gyereket, de Emily ilyenkor egy kis pénzt és fodrászollót ad neki ajándékba.
Bellefroid vétke nem feltétlenül az, hogy elsiklik a téma mellett, ugyanis elég sok szögből meg akarja világítani, hogy mit jelent számára úgy általában az anyaság fogalma. Problémája inkább az, hogy minden szituációt laposan üt fel, megoldásai semmitmondóak. Az egyébként erős alaphelyzet talán egy költőibb érzékenységet követelne, de nagyon úgy néz ki, hogy a film nem érdekelt ilyesmiben. Kamu realizmusának erőltetése nevetséges, ez a burzsuj módon eljátszott társadalmi érzékenység az egyedülálló anyák iránt pedig kimondottan rosszul áll neki. (iszj)
Még vetítik: június 4., csütörtök, Victoria/Győzelem mozi, 17:30; valamint június 7., vasárnap, Iulius Mall Cinema City, 12:30. (Incendiul)
Carlos Marques-Marcet: Long Distance / 10000 km / Tízezer km, 2014, spanyol-amerikai, 99 perc
[VERSENY] Az elsőfilmes spanyol rendező aktuális köntösbe öltöztette egyetemes témáját: a szerelem anatómiáját vizsgálja egy távkapcsolat esetében. Alex és Sergi idillikus hosszú beállítású kezdő jelenete ízelítőt ad nekünk az addigi életükből, melyet feldúl a nő Los Angelesbe hívó egy évi fotós ösztöndíja, amin túl már nem sokat látjuk őket ugyanabban a képkeretben. A film erőssége, hogy a különböző technikai kommunikációs eszközöket úgy építi be a látványba, hogy az egységes képi világot nem borítják fel: skype, facebook, GoogleMaps, e-mail, sms, videofelvétel mind organikusan illeszkednek a próbálkozásba: áthidalni a két szereplő között lévő 10 000 kilométert.
A történet nem a megszokott sémát követi, nem egymásra épülő események ok-okozatisága juttat el a tetőpontra, s ha számítunk is egy mindent eldöntő nagy veszekedésre, ezt nem jelzi előre korábbi érzelmi fokozódás, hanem csak úgy megesik, magányosságból, hiányból, boldogtalanságból. Üdítő, hogy nem a végkifejletre koncentrál a rendező, fragmentált, nyitottan hagyott jelenetrészletei egy másfajta felfogást közvetítenek: számára a szerelem nem romantikus nagynarratíva, mely az akadályok legyőzésére teremtetett, hanem a mindennapok rutinjába becsempészett intimitás. Mégis, az új lakás skype-os körbemutatása, az online közös főzés, a street view-városnézés, a többször átírt e-mail epizódjaiból kirajzolódik egy kapcsolat, két ember tapogatózó kísérlete az eredendő egyedüllét megtörésére. S a színészek (David Verdaguer és a Trónok harcás Natalia Tena) tényleg megtesznek mindent azért, hogy e két személyes kamaradráma valóban mindannyiunknak személyes legyen. (bb)
Még vetítik: június 4., csütörtök, Victoria/Győzelem mozi, 22:30; június 7., vasárnap, Iulius Mall Cinema City, 20:00. (10.000 Km)
