Ang Lee Woodstock-filmjét leginkább a keveredés jellemzi – mindenféle szinteken: keverednek benne a műfajok, hangulatok, még a filmnyelvi stílusok is. Korrajzot, esetleg a ’69-es év egy újabb lenyomatát, netán sztárparádét nem érdemes benne keresni – nem is találnánk meg. A Woodstock a kertemben többé-kevésbé személyes történet a legendás fesztivál szervezéséről, amely azonban képes mellőzni a szirupos nosztalgiát.
A film cselekménye az említett év nyarán játszódik, amely első nekifutásra semmi különlegeset nem tartogat Elliot (Demetri Martin) számára. Egy hirtelen ötlettől vezérelve – és a szerencsének köszönhetően – mégis gyökeresen más nyár kezdődik az életében. Alkalma adódik ugyanis, hogy White Lake-be, szó szerint a szülei udvarába segítse megszervezni az év egyik legnagyobb eseményének ígérkező Woodstockot. Elliot nekiáll összehozni a fesztivált biztosító körülményeket; szállást, ellátást szerez szervezőknek és odalátogatóknak egyaránt, miközben egyre jobban igyekszik függetlenedni szüleitől, a romos moteltől, és általában addigi életétől.
Annak ellenére, hogy Ang Lee filmje egy olyan hihetetlenül kultikus eseményt választ témájául, mint az 1969-es Woodstock fesztivál, a legkevésbé sem kíván dokumentum lenni. Bár néhol kifejezetten dokumentarista eszközökkel él (sokszor találkozunk kissé de Palmára hajazó osztott képmezőkkel, amelyek egy részén szuper 8-as – de nem archív – felvételek pörögnek), amivel egyszerre tűnik megtévesztő módon korhűnek, ugyanakkor személyesnek. Ám Lee filmje mégsem korrajz, legalábbis a szó hagyományos értelmében nem, és nem is kifejezetten a fesztiválról akar újabb bőrt lehúzni (tegyük hozzá azt is, hogy már ez a téma és attitűd sem a legelső hasonló próbálkozás). A filmen belüli stíluskeveredés pedig azon ritka példák közé tartozik, amelyek végül jól tudják működtetni a több különböző elemet, és egységbe tudják szervezni a művet.
Legközelebb akkor kerülünk a film szándékaihoz, ha Elliot felnövés-történetére koncentrálunk. Túlzás lenne azért azt állítani, hogy Ang Lee filmje kizárólag az ő szemszögéből tekint a fesztivál szervezésének és lebonyolításának forgatagára, ugyanakkor mégis ő a film főszereplője. Elég ambivalens szituáció ez, de a történet néhol jócskán eltávolodik Elliot karakterétől. Ráadásul túlságosan óvatosan bontakoznak ki azok a szálak is, amelyek közelebb vinnének hozzá. Ez leginkább a szüleivel való konfliktusban válik nyilvánvalóvá, amely talán túlságosan későn ér tetőfokára – csak azután, hogy a film már lecsengőben van. De ugyanez a helyzet Elliot szexualitásával is, amelynek történetét a rendező egy ponton egész egyszerűen félbehagyja.
De éppen azért, mert a Woodstock a kertemben nagyon erősen kevert film, voltaképpen nem tűnik fel zavaró tényezőként a főszereplő „majdnem-hiánya”. Egyszer a fesztivál kerekedik felül, másszor Elliot, és természetesen gyakran metszik is egymást a történetszálak. És pontosan azért, mert a film nem teszi uralkodó tematikává magát a fesztivált (pontosabban a fesztivált, mint bulit), igazából nem áll sem a hippik, sem a tartózkodóbb falubeliek oldalára. Minthogy Lee nem pártolja sem az egyik, sem a másik véleményt, a film nem is túl szatirikus (mint mondjuk az e kritika címét adó Timur Lenk-dal), de nem is kifejezetten tárgyilagos: vagy legalább mentes azoktól a túlzottan romantikus felhangoktól, amik a legtöbb hippifilmet jellemzik.
A kevertség megmutatkozik az olykor szinte szürreálisba hajló humorban is: gondoljunk csak a motel kertjében burjánzó, teljesen lehetetlen színű világoslila virágokra, Elliot anyjára, vagy a pajtában élő avantgárd színházi társulatra. Ebből következően a film humorának nagyrészét az ilyen abszurd gegek és karakterek hozzák. A Woodstock a kertemben olyan film, amelyben szinte kivétel nélkül csak jó színészi alakításokat látunk, ezek közül is kiemelkedő a felnőni igyekvő fiú off-beat szüleit játszó Imelda Staunton és Henry Goodman. A főszereplő Demetri Martin is elég jó, bár voltaképpen semmi különlegesest nem produkál: stabilan hozza a Michael Cera és Jesse Eisenberg által már bejáratott és megszokott, kicsit szerencsétlen figurát. De talán ezen téren is túlságosan elnyomják az olyan erőteljes mellékkarakterek, mint a Liev Schreiber alakította transzvesztita biztonsági őr, vagy a fehér lovon közlekedő főszervező hippivezér.
A Woodstock a kertemben kellemes, vidám hangulatú alkotás, de – a fesztivállal ellentétben – nem hagy különösebben mély nyomokat az emberben. Nagyon is szerethető film, de nem valószínű, hogy igazi kedvenccé válik majd. Elmegy mellettünk anélkül, hogy felrázna, vagy felfrissítene minket, miközben nem fog sem tabukat, sem rekordokat döntögetni.