A Mise éjfélkor társadalomkritikus, filozofikus, és a Mike Flanagan bevallása szerint a legszemélyesebb minisorozata.

Mike Flanagan lassan, fokozatosan és szinte észrevétlenül vált a kortárs horror egyik legkarakteresebb alakjává, aki a mainstream keretein belül tudott majdhogynem szerzői filmessé válni. Ugyan nincs radikális formanyelve, de filmjeiből, és különösen minisorozataiból kiolvashatóak sajátos stílusjegyei és a műfajhoz való egyedi hozzáállása. Emberközpontú történetekkel dolgozik, ahol a horror eszköztára elsősorban a reflexió, a megismerés, a létezésre való rákérdezés eszköze lesz, nem pedig az ijesztgetésé vagy a sokkhatásé. Sérült emberi viszonyok, családi drámák, szerelmi történetek, vívódás önmagunkkal; kontemplatív hangnem szemben a csavaros vagy cselekményközpontú történetekkel, gazdag párbeszédek, a mindent behálózó elmúlás, és a feloldozás lehetősége, talán béke mindennek a végén. Nagyjából ezekkel írható körül a „Mike Flanagan-brand”, és nincs ez másképp legújabb, Mise éjfélkor című minisorozatában sem.

Azonban míg az előző sorozatokban az elmúlástól való félelem és a megváltás elsősorban kísértetek által tematizálódik, addig a Mise éjfélkor esetében sokkal inkább a keresztény tanok szó szerinti értelmezéséről, vagy átértelmezéséről van szó. Riley Flynn (Zach Gilfrod) ittason halálra gázolt egy lányt, most négy év börtön után tér haza szülőfalujába, Crocket Island-re, ami egy zárt, aprócska, és mélységesen vallásos közösség. Nem tud visszailleszkedni, de közös hangra talál régi barátjával, Erin Greene-nel (Kate Siegel), aki szintén töltött néhány évet a szigeten kívül, és ő is amolyan kívülállóként van jelen. Riley próbálja helyrehozni viszonyát szüleivel, elsősorban édesapjával, miközben a folyamatos bűntudattal is küzd. Időközben egy fiatal és rejtélyes lelkipásztor érkezik a faluba, aki néhány hétig hivatott helyettesíteni az épp távol lévő, amúgy állandó és szeretett papot. Paul atya (Hamish Linklater) kedves és gyengéd, de karakteres, hatásos, retorikában gazdag beszédeket tart és mindenekelőtt erős hitű. Érkezése felrázza a közösséget: Paul atya egyre radikálisabb miséket tart, miközben a falu egyes lakói rejtélyes módon felgyógyulnak betegségeikből.

Mike Flanagan minisorozathoz hűen itt is több, aprólékosan és hitelesen kidolgozott történetszálat és szereplőt ismerünk meg, akiket elsősorban kívülállóságuk, kirekesztettségük köt össze. Riley és Erin mellett ott van a falu seriffje, Hassan (Rahul Kohli), aki iszlám vallása miatt nem válik igazán a közösség részévé, vagy az alkoholizmusba menekülő Joe Collie (Robert Longstreet), akit egy véletlen vadászbaleset miatt közösítettek ki. Mindannyian olyan figurák, akik keresik a helyüket és a viszonyukat egy sajátos szabályok szerint működő, vallásos közegben. Az egészet tetézi az új pap érkezése, illetve Bev Keane (Samantha Sloyan), a gyülekezet egyik hangos egyéniségének ténykedése, akinek vallási fanatizmusa új erőre kap a karakteres lelkipásztor érkezésével. Sajnos szinte lehetetlen spoilerek nélkül beszélni a Mise éjfélkor tematikai gazdagságáról, de a sorozat egyik fő kifutása a vallási dogmatizmus és radikalizmus kritikája lesz. Paul atya, később Bev – és végül majdnem az egész közösség – a hittől eltorzulva mintegy félreértelmez valamit, aminek végül szörnyű következményei lesznek. Bár a forgatókönyv a pandémia előtt íródott, nem nehéz párhuzamot vonni a film által felvetett kérdések és az aktualitások között: az ilyen-olyan radikalizmusok, politikai és vallási meggyőzödések hogyan torzítják el a valóságot és mérgezik meg az emberi viszonyokat, hogyan bomlasztanak fel közösségeket és hogyan torkollik az egész egy megállíthatatlan katasztrófába.

A fő tematikai csomópont mellett ott vannak a rendezőre jellemző egyéb kérdések is, amik valamilyen módon mind hozzátapadnak a kereszténység kérdésköréhez. Riley esetében a bűn és bűnhődés, végül pedig a megváltás témái (ami egyébként a film egyik leghátborzongatóbb jelenete), a testi és nem testi feltámadás lehetősége, az öröklét és a transzcendencia kérdése, az elmúlástól való félelem és e félelem feloldásának eszközei, továbbá függőségek, ragaszkodás, elengedés. Flanagan határozottan ért ahhoz, hogy szépen és arányosan, egymással párbeszédbe léptetve vonultassa fel a témáit úgy, hogy az egész ne fulladjon káoszba.

Leírva talán közhelyesnek hat a kis, zárt közösség és vallásos beidegződés története, azonban a rendező érzékenysége, meditatív, vizsgálódó szemlélete, az alaposan kidolgozott drámai szálak, és a horror-elemek belibbentése bőven egyedi filmélményt hoz létre. Flanagan ügyesen vált a különböző műfajok és minőségek között, de a Mise éjfélkor esetében is joggal merül fel a kérdés, hogy mennyire horror. Minden összevetve: nem igazán, bár a horror azon értelmezése, miszerint megnevezi és felmutatja egy társdalom aktuális félelmének és szorongásának a tárgyát, mindenképp érvényes. Ezzel együtt inkább nevezhető természetfeletti drámának, mintsem horrornak – egyre nagyobb lehet a gyanúnk, hogy Flanagan kissé furmányos módon a műfaji címkézés által húzza be a nézőit, hogy később kitegye őket a kellőképpen mély és mondanivalóval bíró tartalmaknak. A sorozat egyik nagy erénye mindenképp az, hogy úgy lesz szinte nyíltan ateista és kritikus a vallási fundamentalizmussal szemben, hogy közben nem válik cinikussá vagy tiszteletlenné, ehelyett megkeresi és felmutatja a hit lehetőségeit. Mi több, egy hosszas monológ formájában még kísérletet is tesz az ellentétes nézőpontok összeegyeztetésére.

És talán pontosan az ilyen és ehhez hasonló jelenetekben feslik fel kissé a film gyengéje: néha szájbarágós a témáit illetően. Gyakoriak a hosszú, párbeszédes jelenetek, amik többnyire valóban tartalmasak, de Flanagan hajlamos közelíteni a verbális giccs felé, különösen a Riley és Erin közti dialógusokban (ezzel szemben a legjobban sikerültek mindenképp a Paul atya és Riley közötti beszélgetések). Ami valahol érthető, hisz érezhetően mondandója van az író-rendezőnek, de a sok elegáns megoldás közepette épp hogy szembeötlő a kinyilatkoztató hangnem. Illetve szintén a stílusból fakadó probléma, hogy időnként túlságosan belassul a film, és itt nem is kérhető számon a pörgős cselekmény, sokkal inkább arról van szó, hogy néha belegabalyodik és elszöszmötöl saját tematikai fejtegetésein.

Akik szerették Mike Flanagan eddigi munkáit, valószínűleg ebben sem fognak csalódni, bár az igaz, hogy a három minisorozat közül ez a legvisszafogottabb tempójú és a legkevésbé horrorisztikus. A Hill-ház szelleme (The Haunting of Hill House) remekül ijeszt, miközben kiváló családi dráma is, A Bly-udvarház szelleme (The Haunting of Bly Manor) kellemesen érzelmes és melankolikus, a Mise éjfélkor pedig társadalomkritikus, filozofikus, és a rendező bevallása szerint a legszemélyesebb minisorozata (ő maga is vallásos családból származik, ő maga is csalódott a Bibliában, ő maga is küzdött függőségekkel). Az pedig mindig kiváló teljesítmény, ha a mélyen személyes élményeket sikerül mások számára is érvényes tartalommá változtatni.