Az Életünk legszebb évei a sikeres produkciókat halmozó William Wyler legszemélyesebb és egyik legfontosabb filmje, amely megérdemelten tarolt az 1947-ben szervezett 19. Oscar-gálán.
Az 1947 március 17-én szervezett díjátadón az Életünk legszebb évei volt a legnagyobb nyertes: nyolc jelöléséből hetet váltott szoborra, többek között a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb adaptált forgatókönyvnek járót könyvelhette el (egyedül a hangkeverés-jelölést nem sikerült beváltani). A legjobb film díját olyanoktól halászta el, mint Frank Capra rendezése, a mára klasszikussá ért Az élet csodaszép (It's a Wonderful life) vagy az Laurence Olivier-féle V. Henrik. A rendezők mezőnyében erős ellenfélnek számított David Lean, aki a mára szintén referenciaműnek számító Késői találkozással (Brief Encounter) szállt be a versenybe. Ez volt Wyler második rendezői Oscar-díja, az előzőt a Mrs. Miniverért kapta az 1944-es díjátadón, a következőt az Oscar-rekordokat döntögető Ben-Hur című gigaprodukciójáért 1960-ban.
Azt be kell látni, hogy az Életünk legszebb évei Oscar-szobrok sokaságára volt ítélve, hiszen pontot tett a bő fél évtizede tartó hollywoodi háborús propagandára. Ne feledjük, hogy 1946-os produkciókra szavaztak az akadémiai tagok, avagy olyan filmekre, amelyek akkor kerültek bemutatásra, amikor még meg sem száradt a tinta az 1945-ös, második világháborút lezáró békeszerződéseken. Ezzel párhuzamosan pedig a világ szeme láttára zajlik a nürnbergi per, illetve kerülnek széles közönség elé a második világháború borzalmai fényképeken, mozgóképeken. Hollywood már az Amerikai Egyesült Államok 1941-es világháborús belépése előtt elkezdte gyártani a világszinten forgalmazásba kerülő, propaganda-szagú játékfilmjeit, amelyekben a civilizációt és a világbékét fenyegető Japán Birodalommal és náci Németországgal szemben foglaltak állást. Erre jó példa Wyler fentebb említett Oscar-díjas rendezése, a Mrs. Miniver, amelyet 1942 őszén elsöprő sikerrel mutattak be. Maga Roosevelt elnök utasítja a mozikat, hogy minél többet vetítsék az angliai légi csata idején, a bombázások szörnyűségei közepette helytálló nő történetét, mert ezzel erősíteni lehet az amerikai állampolgárok britekkel szembeni kollektív szimpátiáját, és egyúttal motiválni a fiatalokat a bevonulásra. (Ráadásként egy sebesült német pilótát is beleírtak a filmbe, aki őrült eszméivel és fenyegetőzéseivel reprezentálja az ellenséget.)
A korabeli filmgyártás legnagyobb alakjai jelentkeztek szolgálatra. Frank Capra, John Ford, John Huston és George Stevens éveken át teljesítettek hadi szolgálatot, az álomvilágokat szövő narratívák helyett kőkemény valóságot bemutató dokumentumfilmeket készítenek a kormány megrendelésére. A legkülönbözőbb alkotások kerülnek bemutatásra, például Frank Capra Why We Fight-sorozata (1942-1945), ami feltárja a konfliktus eredetét, propagálja a háború szükségességét, démonizálja az ellenséget, illetve buzdítja a suhancokat a bevonulásra, vagy említhetjük John Ford dokumentumfilmjét, ami nyersen és frontálisan készít lenyomatot a midwayi csatáról (1942). Ezek a filmek azért is fontosak, mert miattuk hozták létre a dokumentumfilmes Oscar-díjat, amit először 1942-ben adtak át, és a kategóriában alig akad egy-két film, ami nem a háborús övezet felvételeiből áll. Wyler is önként jelentkezik, háborús elkötelezettségének személyes okai is voltak: zsidó származása miatt aggódva figyelte Hitler antiszemitizmusát és terjeszkedését, rengeteg pénzt ölt abba, hogy francia vidéken élő hozzátartozóit Amerikába juttassa. (1944-ben, a németek kivonulása után kis stábjával fel is keresi a települést.) Wyler a légierőnél kap feladatot, bevetésekre kíséri el a legendás Memphis Belle csapatát (ebből készült az 1944-ben bemutatott Memphis Belle: A Story of a Flying Fortress), az egyik misszió során operatőrét halálos sérülés éri. Majd az olasz frontra kerül, ottani felvételeiből áll a légi haderő műveleteit bemutató Thunderbolt (1947), amelynek forgatása alatt a megfelelő óvintézkedéseket nem tartotta be, és olyan zajnak volt kitéve a repülőgépben, amely akut halláskárosodáshoz vezetett. Wyler emiatt háborús veteránként, az Amerikai Légierő alezredeseként szerelt le.
Wylert a primér háborús tapasztalatoknak és azok következményeinek a megosztási vágya vezette az Életünk legszebb évei elkészítéséhez. Másrészt a háborús propagandagépezet a fegyverek elcsitulásával nem ért véget: a háborúból hazatérő hősök előtt is tisztelegni kellett mozgóképes formában. Az Oscar-díj átadón annyira készültek erre, hogy már előmelegítettek egy tiszteletbeli szobrot (Academy Honorary Award-ot) Harold Rusellnek, „amiért reményt és bátorságot mutatott fel veterán társainak, azáltal, hogy szerepet vállalt az Életünk legszebb éveiben”. Az akadémia mindenáron díjazni akarta őt, de nem hitték, hogy a harctéren mindkét kezét elvesztő, amatőr színész nagy eséllyel indulna, ezért előre biztosították számára a tiszteletbeli trófeát. A gáláról végül két elismeréssel tért haza ugyanazért a szerepért, hiszen a legjobb férfi szereplő díját is megkapta végül – ilyen azóta sem történt. Oscar-történeti szempontból további érdekességet is rejt Harold Rusell díja: egyrészt Haing S. Ngor (Gyilkos mezők / Killing Fields, 1984) mellett ő az egyetlen nem hivatásos színész, aki filmszerepért díjat kapott, másrészt ő az egyedüli, aki saját maga árvereztette el az Oscar-díját (1992-ben, hogy felesége kórházi költségeit fedezni tudja).
Samuel Goldwyn és William Wyler már a kezdetektől összedolgoztak, hiszen a neves producer is érdekelt volt egy posztháborús film elkészítésében, Wylernek ez pedig kapóra jött, hiszen szerződése értelmében még el kellett készítenie egy produkciót a Samuel Goldwyn Productions égisze alatt. A történet alapját egy Time magazinban megjelent cikk inspirálta, amely vonaton utazó, hazatérő katonákról szól, akik egyre feszültebbé válnak, amint otthonukhoz egyre közelebb kerülnek. Goldwyn felkérte MacKinlay Kantor (később Pulitzer-díjassá lett) írót és haditudósítót, hogy írja meg a történetet, amelyből ő inkább regény kerekített, így végül egy rutinos forgatókönyvíró, Robert E. Sherwood vetette papírra a forgatásra kész anyagot.
A sztori három, 1945-ben hazatérő katonát helyez a középpontba, akik ugyanabba a Boone City nevezetű közép-nyugati városba térnek haza, tele reményekkel, tervekkel, de ugyanakkor számos ki nem mondott félelemmel várják a pár évnyi távollét utáni otthoni kényelmet. Al-re (Fredric March) szerető család és biztos munka vár. Felesége (Myrna Loy), fia és lánya, Peggy (az Alfred Hitchcock-féle A gyanú árnyékából ismert Teresa Wright) boldogan fogadják, ám Al szorong, szokatlan számára a családi együttlét ilyen hosszú kényszerszünet után, nem tud elszakadni a katonarutintól, szívesebben keresi sorstársai társaságát, akikkel tivornyázhat. A család pedig több-kevesebb sikerrel próbálja elfogadni a viselkedését. Volt főnöke bankárként alkalmazza, ő viszont képtelen objektív maradni, amikor veteránok igényelnek hitelt: helyzetüket átérezve vakon kínálja fel nekik a fedezet nélküli kölcsönöket. Fred (Dana Andrews) bombázón teljesített szolgálatot, elvesztette társát (akárcsak maga Wyler), éjjelente görcsös rohamai vannak. Mielőtt a harctérre szállították volna, elvette a bohém és csinos Marie-t (Virginia Mayo). Felesége elvárja, hogy tartsa el, viszont Frednek semmilyen szakmai képesítése nincs a háború előttről, így egy alulfizetett állásba kényszerül, amit a pretenciózus Marie vehemensen kifogásol. Tönkremenő házasságára Al lánya, Peggy a vigasz: a kettejük szerelme lehetetlennek tűnő – ez adja a kötelező szerelmi melodráma szálát. A harmadik központi veterán-figura Homer (a fentebb említett Harold Rusell alakításában), aki képtelen megbékélni fogyatékosságával, nem érzi azt, hogy környezetében levők normálisan tudnának viszonyulni hozzá. Tőszomszédjához, a szépséges Vilmához (Cathy O’Donnell) köti jegyesség, akit nagyon szeret, viszont nem akarja, hogy a lány az ő fizikai korlátozottságainak legyen kitéve, ezért közeledését folyamatosan visszautasítja, ellenségesen viselkedik vele.
Habár melodrámai narratív rétegek tevődnek egymásra az Életünk legszebb éveinek három órájában, mégsem a klasszikus álomgyári műfaj könnyet facsaró technikáit tapasztaljuk film nézése közben: mellőzi a például Douglas Sirk-szintű manipulatív túlzásokat. Wyler realizmusra és hitelességre törekedett: valóságos terek méretét idéző díszletekben forgatott, hogy azok az otthonosság és az intimitás érzetét keltsék, a ruhákat a színészekkel vetette meg pár dollárért a környező, olcsó boltokban. A lehető legegyszerűbb képi világgal operál a film: előbb használja ki a kép mélységét az Aranypolgárt is filmező (apropó deep focus!) Gregg Toland operatőr, mintsem megmozgassa a kamerát (ezért is hat katartikus erővel, amikor a váratlanul a kamera nagyívű daruzásba kezd, mielőtt Fred belemászna egy B-17-es repülőgép roncsába). Az amúgy Oscar-díjas alakítások sorát ledirigáló Wyler (rendezéseiben 14 színész kapott szobrot!) megtudta, hogy Goldwyn színészi tréningre küldte Harold Rusellt, dühbe gurult, mert félt, hogy elvész az a természetesség, amit felfedezett benne. (Amúgy egy rövid riportfilmben, az 1945-ben forgatott Diary of a Sergeantben látta meg Russelt). Sőt, Wyler önéletrajzi elemekkel is teletűzdeli a filmet: akárcsak Fred, ő is lenyomott egy sallert valakinek az utcán, amiért az megkérdőjelezte a katonák hősiességét; illetve a hazatérő Al feleségével és gyerekeivel való első találkozásának jelenetében saját hazatérését – és annak érzéseit – rekonstruálta.
Az Életünk legszebb évei a PTSD-filmek előképének is tekinthető, annak ellenére, hogy felszínesen és finoman tematizálja, illetve mutatja be a poszttraumás stressz szindrómát és annak tüneteit különböző szereplők magatartásával (Al alkoholizmusa, Fred lázálmai). Habár léteztek különböző kifejezések a jelenségre a shell shocktól a combat fatigue-en át a combat neurosisig, komoly reprezentációt nem kapott, és nem is kaphatott, hiszen az erről való diskurzus nem illett bele a korabeli ideológiába, a fergeteges győzelem eufóriájába és az utána következő gazdasági prosperitásból fakadó, eisenhoweri, középosztálynak kijáró „amerikai álomba”, amelynek szellemében a lehető leghamarabb el kellett felejteni az 1940-es évek világégését, kertvárosba kellett költözni minden bajtól, szép piros autót kellett vásárolni, s létrehozni a majdani baby boom-generáció tagjait. (Ezt szépen példázza az, hogy John Huston sokkoló dokumentumfilmjét, az 1946-os Let There Be Lightot, amelyben PTSD-ben szenvedő veteránok tucatjainak szenvedését lehet látni, betiltotta a kormány, s csak az 1980-as években mutatták be, amikor a betegség a vietnámi háború után hazatérő katonák körében újra tömegesen jelentkezett, ezért komolyabban vizsgálni kezdték, s végül hivatalosították mint komoly kezelést igénylő pszichés jelenséget.) Így tehát az Életünk legszebb évei szereplőinek sorsa is rendeződik annak módja szerint: traumáikat happy enddel gyógyította az akkori Hollywood. Messze vannak még azok a filmek, amelyek a vietnámi háború után magukra hagyott katonák traumái köré szervezik történetüket (A szarvasvadász / The Deer Hunter, 1978), Jákob lajtorjája / Jacob’s Ladder, 1990), Született július 4-én / Born on the Fourth of July, 1989 stb.)
Amellett, hogy az Életünk legszebb évei rengeteg díjat kapott, illetve elsöprő kritikai sikert aratott, a közönség is nagyon kíváncsi volt rá: megdöntötte az 1939-es Elfújta a szél nézettségi rekordját, az Amerikai Egyesült Államokban 55 millióan, az Egyesült Királyságban 20 millión váltottak rá jegyet.
