A gyilkos természet súlya alatt összepréselt apa és fia tipikusnak is nevezhető túlélődrámája a kézzelfogható szenvedéstörténet felszínén túlmutatva válik a spirituális felnövés metaforájává.
Apa és fia vadászni megy Montana „őrült” hegyeibe. Nem látták egymást egy éve. Az időtlenül, dicsőségesen magasodó hegyek lábánál élő apa férfiasabb a legtöbb férfinál. Szerető, kedves, önzetlen és kőkemény. A fiú a város gyermekeként, anyjától és otthonától távol, mobiltelefonjának tompító kék fényébe menekülve próbál meg tudomást sem venni az őt körbevevő, jeges széllel üvöltő természet döbbenetes csendjéről és arról a közel sem ráméretezett feladatról, amit az apja elé állított: el kell ejtenie élete első jávorszarvasát, melynek nyomát az apa hetek óta követte a kegyetlen ormok között. Apa és fia (Matt Bomer és Josh Wiggins nagy munkája) mintha nem is apa és fia lennének. A távolság köztük nem csupán földrajzi, életvitelükben, életfelfogásukban is messze állnak egymástól. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne szeretnék egymást. Az apa át akarja adni mindazt a tudást, melyet ő is apjától kapott. Ajándék ez, amit a fiú kelletlenül ugyan, de elfogad, nem akarja megbántani apját. A mobiljátékok, az esélytelen térerőkeresés rituáléit felváltja a vadászpuska kibiztosítását kísérő klikkhang ismételgetése. Apa és fiú vállvetve, de egymástól mégis messze esve vág bele a kalandba. Az apát az ajándékozás gesztusától azonban tahó kocavadászok megfosztják. Dühe a feltétel nélkül szerető, de tragikusan tehetetlen apa dühe, aki ezután csak azért is jóvá szeretné tenni a hibát, amit nem ő vétett. Ekkor azonban találkoznak egy medveboccsal és az anyjával, a vadászkaland pedig hirtelen túlélésért folytatott küzdelemmé válik, melyet a fiúnak kell megvívnia mindkettejük nevében.
Alex és Andrew Smith David Quammen 1988-as novellájából írt és rendezett filmje meditáció az örök, mozdíthatatlan, mindenen és mindenkin felülemelkedő természet hatalmával szembekerülő ember „se veled, se nélküled” kapcsolatáról. Az ember és természet harca egyben az ember harca is önmagával. Nem új toposz ez. A Walking Out azonban némileg kilóg az olyan filmek sorából, mint a 127 óra, a Vadon foglyai (The Edge), a Vadon (Wild), az Út a vadonba (Into The Wild), a Minden odavan (All Is Lost), a Számkivetett (Cast Away), a Ne féljünk a farkastól! (Never Cry Wolf), vagy épp A visszatérő (The Revenant). Az atavisztikus táj gyilkos málhája alatt mentálisan és fizikailag összepréselve menetelő apa és fia tipikusnak is nevezhető – thrillereket idézően izgalmas és folyamatosan feszült – túlélődrámája a kézzelfogható szenvedéstörténet (küzdelem a faggyal, széllel, hóval, sérülésekkel, éhséggel és elkeseredettséggel) felszínén túlmutatva válik a felnövés kettős metaforájává.
A fiú szó szerint hátára veszi örökségét. Az élni akaráshoz, az életben maradáshoz, az életben tartáshoz elengedhetetlen tudást – olykor esetlenül – alkalmazva vergődik Todd McMullen operatőrzseni végtelen és fenséges és hátborzongató panorámájában. Emberfeletti erőfeszítése azonban nem csak kényszerű fizikai férfiasodásában, nem csak az apjától tanult túlélőfortélyok használatában mutatkozik meg. A vérző, szétfagyott, hullafáradt fiú újra rálel apjára, a köztük tátongó fájdalmas üresség semmissé lesz a halál torkában. A fiú férfi lesz, ami apja iránti újjáéledt szeretetében és odaadásában valósul meg. Az is lehet, hogy ehhez már késő, de a lényeg nem ez.
A kirobbanó testi és elmebeli erőnél fontosabb spirituális felemelkedése, mellyel párhuzamosan bontakozik ki az apa megváltástörténete. Az ő egyre lassabban pislogó szemén keresztül látjuk, ahogy a fiú bármit megtenne azért, hogy hazajussanak. Ez a bármi az, amitől az apa élete beteljesül. Ez a beteljesülés a „felnövés” olyan végállapota, melyet az emberek (nem csak a férfiak) legtöbbje soha nem tapasztal meg. Ekkor hirtelen megértjük Ernst Reijseger éppen, hogy nem túlhasznált egyházi zenéjének jelentőségét.
Az apa úgy adja jelét annak, hogy él, hogy darabokban, lassan – szép szóval amolyan szubplotként – elmeséli első, apjával (Bill Pullman) közös jávorszarvas-vadászatának történetét, mely amilyen fennköltnek tűnik az első pár flashback során, annyira válik közel sem azzá. Az apa megtanította fiát arra, hogy ne kövesse el sem az ő, sem pedig nagyapja korábbi vétkeit. A fiú jobb ember, mint amilyenek felmenői voltak, ez a tudat pedig könnyekig meghatja az apát (utoljára Cormac McCarthy Az út / The Road című klasszikusában és a belőle készült, csak félig-meddig működő filmben történt hasonló csoda). Az eleinte kontextus-idegennek és kizökkentőnek érződő visszaemlékezés-jelentek így lelnek értelmet a folytonosságban. Az apa mosolygó arcára fagyó könnycseppben épp ezért a béke, a megnyugvás, a végső kiteljesedés tükröződik. Megadja magát a természetnek (egy őz el is búcsúzik tőle, elképesztő kép) és átadja magát a fiának.
A Smith testvérek mindezt egy percig sem sulykolják, nem rágnak szájba, nem filozofálják hülyére magukat. Kontemplatív mesterművük bátor, őszinte és érzékeny film (érzékenyebb, mint a legtöbb fent említett mű), melynek mélyén, a csontrepesztő hideget sugárzó rideg hegyek lenyűgöző képei ellenére is forrón izzó, szerető szív dobog.
