Rengeteg természeti kép, lenyűgöző, ember-nem-lakta tájak. És egy szép ember. Talán nem több, mint naiv lázadó, de Sean Penn filmje emléket állít neki: Christopher McCandless 1992-ben, sikeres diplomázás után, kényelmesnek és gondtalannak ígérkező kispolgári karriernek fordít hátat azért, hogy csavarogjon Amerika-szerte, és hogy kipróbálja: milyen a vadonban élni.
Candless Alaszkában köt ki, ahol négy hónap elteltével találnak rá holttestére. Ezek dióhéjban a tények. A többi spekuláció: hogy éhen halt, hogy mérgező gyökerekkel táplálkozott, hogy csak kalandvágyból vállalkozott arra, hogy a vadonban töltsön száz napot, hogy így jelezte nonkonformizmusát, hogy meg akarta ismerni önmagát, vagy hogy borsót akart törni hazugságban élő szülei orra alá stb. Vagy egyszerűen nem volt épelméjű.
Az Into the Wild (Út a vadonba) forgatókönyve – szerzője szintén Sean Penn – alapjául szolgáló Jon Krakauer-sikerregény már adaptáció, hiszen a tényekből ihletődik, de kissé idealizálja Christophert. Nem csak egy pórul járt csavargót, kalandra vágyó srácot lát benne, hanem neohippit, radikális aktivistát, művelt és koraérett értelmiségit, aki nem elégszik meg a végletes életszemlélet hangoztatásával, hanem tetteivel, életével hitelesíti konformizmus elleni tüntetését. A rendezőt pedig láthatóan nem csak a fantasztikus tájak és a hihetetlennek tűnő kalandok filmezése vonzotta – bár a filmnek vitathatatlanul ez a legnagyobb erénye –, hanem a mélyebb rétegek is, hogy mi járhat egy ilyen srác agyában, hogy az úton megélt találkozások mennyire változtatták meg, hogy honnan hová jutott, felnőtté vált-e, és rájött-e a nagy igazságra.
A filmet a férfivá érés fejezeteire tagolja: születés, kamaszkor stb. A történet mégsem lineárisan halad előre, hanem idősíkok váltakoznak: a jelen, a vadregényes táj közepén egy magányos férfi; a kalandos út, ami idáig vezetett; és az ok, ami a nagy elhatározást megérlelte benne, a gyermekkor flash-backjei. Talán van egy negyedik sík is, a fantázia síkja: Chris párbeszédes jeleneteket játszik el. Egy-egy komolyabb elszólás segít összerakni a róla szóló mozaikképet, de más jelenetek csak arra szolgálnak, hogy elüsse az időt és ne felejtsen el beszélni. A játék része az identitás-választás is: totális szakítása jeléül mindenkinek Alexander Supertramp néven mutatkozik be (Supertramp = szupercsavargó, ami egy együttes neve, a teljes név talán utalás Nagy Sándorra is).
Szinte hihetetlen, hogy ma, vagyis alig 10-15 évvel ezelőtt még így nézett ki egy amerikai csavargó élete. Stoppolt, teherszállító vonaton utazott, hosszú kilométereket evezett egyedül (tilos) vadvizeken, autentikus hippikkel találkozott, élt közöttük, máshol munkát vállalt, hogy a legutolsó nagy kalandhoz, az alaszkai vadonba meneküléshez fegyvert és élelmet vásároljon.
A már említett idealizáló szűrő úgy mutatja be ezt a huszas évei elején járó srácot, mint aki mindenre képes önerejéből, és ezzel az ambíciójával nem csak önmagának szerez elégtételt, hanem szinte mindenkit meghódít, akivel útja során megismerkedik. Emile Hirsch remekül megfelel ennek a modern krisztusi „imidzsnek”, hitelessé teszi ezt a kedves bolondot, akiknek kisugárzása levesz a lábáról fiatalt és öreget egyaránt. A kitűnő alakítások ellenére a filmnek ezek a jelenetek a gyönge pontjai. Olyannyira, hogy aki nem ismeri a történetet végét, a közepe fele kezdi sajnálni, hogy ha így haladnak a nagy igazságok puffogtatásával, el lesz szúrva a befejezés, minimum nyálas happy enddel és valamiféle ormótlan közhellyel végződik majd a film. Aztán nem egészen így történik. Az utolsó rész több, mint realisztikus: Chris, alias Alex vissza szeretne térni a társadalomba, de erre már képtelen a megáradt folyó miatt, vadat sem talál, és kínjában megeszik egy ehetőnek vélt mérgező gumót. A szerepet alakító színészt csontsoványan, beesett arccal látjuk viszont – éljen a naturalizmus –, de mielőtt utolsó erejét összeszedve hanyatt feküdne, még beírja könyve margójára, hogy „a boldogság csak akkor valódi, ha meg tudjuk osztani valakivel”. Puff oda ezt az emlékes könyvbe illő igazságot is! – gondolná a néző, de ennek a srácnak a golyóstollából mégis hitelesen hangzik, míg a film során elhangzó nagy tanításai idézetek, parafrázisok, közhelyek.
Az utolsó kockák aztán ismét visszazökkentenek a valóságba: Christopher McCandless fényképezőgépében találtak egy előhívatlan képet. A vadonban készült, őt ábrázolja. Beesett, szakállas arccal nevet. Hátborzongató.
