„Néha épp azért nem értjük egymást, mert van nyelvünk” – hangzik el a Látomásban, és Naomi Kawase rendezőnőnek sikerül megmutatnia nekünk, milyen, amikor egy film is ugyanezt a hatást éri el. Adott egy tökéletes, jellegzetes filmnyelv, de valahogy mégis kudarcba fullad minden, amit a film át szeretne adni nézőinek.
Kawase gazdag életművel büszkélkedhet, az egyik legsikeresebb kortárs japán rendezőként számos alkotását ünnepelték már például Cannes-ban is. Karakteres, könnyen felismerhető rendezői stílusa azonban nem feltétlenül az átlagos filmfogyasztó közönséget célozza meg, így sok korai alkotása nem is került be a nemzetközi filmes körforgásba. Páratlan érzékenységgel mutatja be minden filmjében az egyszerű japán emberek életét, miközben minden egyes filmkockát áthat az a különleges, hitvilágra és hagyományokra épülő szemlélet, életstílus, amelyet kulturális különbségek miatt mi leginkább csak csodálni tudunk. Életművében visszatérő motívum a természeti törvények tisztelete: a természet egy méltóságteljes, önállóan létező, lüktető entitásként van jelen a Víztükör hullámzó tengerében, A remény receptje cseresznyefáiban, A naplemente ragyogásában, vagy a Siratóerdő és a Látomás narai erdőségében. Filmjei mindig erősen hangulatközpontúak, lassú folyásúak, miközben jelen van egy központi súlyos emberi probléma, amelynek valamilyen szintű feloldásával próbál a nézőhöz kapcsolódni Kawase. Amint azt egy TEDx-előadásában is elmondta, különösen fontos számára a nézőkhöz való kapcsolódás, illetve a nézők közötti kapcsolatteremtés; karaktereit sokszor hozzá közel álló emberekről mintázza, ugyanígy a helyszínek is különlegesek számára, így munkáit áthatja egy természetes, magasztos intimitás.
A Látomás fő cselekményszálát az adja, hogy a francia írónő, Jeanne (Juliette Binoche) Japánba utazik, hogy felkutasson egy ritka, legendás gyógynövényt, a Látomást (Vision). A csak 997 évente megjelenő növény vélt különleges képessége az, hogy kiűzi az emberekből a mindenkori, nagybetűs Fájdalmat. Az írónő, és az első néhány nap jelen levő tolmácsa egy vadregényes erdei házban szál meg Tomónál (Masatoshi Nagase), a titokzatos, szűkszavú erdésznél, aki egy bölcs vak asszonnyal együtt próbál segíteni Jeanne-nak. Mindannyian ösztönösen érzik, hogy komoly változások mennek végbe az őket körülvevő természetben, az erdő apró rezdülései mind előrevetítik valami fontos esemény bekövetkezését. Eközben mivel mégiscsak unalmas egész nap egy erdei házban ücsörögve várni egy növény felbukkanását, főhősnőnk elkerülhetetlenül szenvedélyes szerelemi viszonyba kezd az erdésszel. Az csak a katartikus és nevetséges végjátékból derül ki, hogy sikerül-e megtalálnia a Látomást Jeanne-nak, így ezt nyitva hagyom, annyi biztos viszont, hogy az oda vezető utat zavaros emlékképek, eltűnő, illetve hirtelen felbukkanó szereplők, újszülöttek és halottak övezik.
Már a rövid cselekményvázlatból is érződik: a rendezőnő sajnos eddigi legkuszább, mesterkéltségében legkevésbé szimpatikus alkotása ez a film. A korábbi művekben olyan súlyos emberi problémákhoz nyúlt Kawase, mint a lepra miatti kirekesztettség A remény receptjében, egy szülő elvesztése a Víztükörben, vagy egy fotóművész megvakulása A naplemente ragyogásában. Ezzel szemben a Látomás alapfelütésében igen kis súlya van annak, hogy egy francia nő egy talán nem is létező gyógynövényt keres Japánban. Amikor pedig igyekszik a film mélységet adni a főszereplőnőnek, felvillantva emlékeket esetleges múltbéli tragikus eseményekről, akkor mindezt indokolatlanul zavarosan teszi és így nem engedi kibontakozni az említett bensőséges hangulatot.
A forgatókönyvben végig arra épít a rendezőnő, hogy a szereplők szűkszavúsága miatt minden, amit mondanak, fokozottan érdekesnek és fajsúlyosnak hat. Ezt viszont azzal társítja, hogy szinte kivétel nélkül minden, amit mondanak, az spirituális létbölcsesség, az elért összkép így nagyon mesterkéltté válik. Az élet-halál körforgásának témája, a spiritualitás nyíltan jelen volt mindig Kawase életművében, ám az eddigi filmjeiben természetesebben illeszkedik a film szövetébe mindez: itt inkább úgy tűnik, mintha a szűk közös szókinccsel rendelkező karakterek vég nélkül halmoznák egymásra a Coelho-idézeteket.
Masatoshi Nagase visszatérő színész a Kawase-filmekben, otthonosan mozog ebben a közegben, és bár Juliette Binoche kicsit épp olyan betolakodó idegen elemnek hat elsőre a Kawase-életműben, mint a francia írónő karaktere az érintetlen japán erdőkben, mégis egyértelműen jól működik a két színész egymással, az ízlésesen összerakott szexjelenetekben is. Az operatőri és hangmérnöki munka eredményeként továbbá egy fantasztikusan immerzív atmoszféra jön létre, egy természetfilmbe illő világba csöppenünk, ahol a zöld minden árnyalata, az erdei hangok, a fényjátékok, a sok arcközeli felvétel a gyönyörű természeti képekkel váltakozva mind hozzájárul ahhoz, hogy maximálisan jelen legyünk a film világában.
A rendezőnőnek sikerült tehát minden eddig jól bevált filmnyelvi megoldását felvonultatnia a Látomásban, a sehova nem vezető, széteső narratív ív, és az erőltetetten előre tolt spirituális ömlengés viszont nem engedi ezeket érvényesülni. Őszintén reménykedem, hogy következő alkotásában egy sokkal visszafogottabb, finomabb tartalmi réteggel tölti fel a tökéletes formát és újra egy szerethetőbb filmmel találkozunk majd.
